Nem tudom mennyire leszek sikeres ennek a történetnek az átadásában, próbáltam már többször elmesélni valakinek, hogy ne üljön a lelkemben, de eddig nem sikerült. Szeretném már letenni. Sokféle élettörténetet meghallgattam, mindegyik fontos és megrázó volt, de talán ez volt az, ami legjobban felkavart: id. Kovács János igaz története.
Talán ott kezdeném, hogy bemutatom a színhelyet: kicsiny városka a mezőgazdaság közepén: por, napsütés nyáron, sár, szürkeség télen. A történet a régmúltba nyúlik vissza, amikor még tanyavilág volt, meg csend. János egy tanyán élt a családjával. Hagyományos életet éltek, asszony főzött, és ellátta a házkörüli csibéket, na meg a gyerek, az is az ő dolga volt. János meg szántott, vetett, aratott. Jól gazdálkodtak, volt föld, mező minden. Szerszámok, ló, tehenek. Jánosnak teljes élete volt, hogy boldog volt-e azt nem tudom, akkoriban ilyesmiről nem gondolkodtak, legalábbis azt mondta ő, János, hogy ez nem volt szempont - Mi az? Valami modern dolog? - nézett rám kék szemével.
Én egy késő őszi napon találkoztam vele, afféle önkéntes munkát végeztem, időseket látogattam, hogy van-e mindenük. János volt az egyik. Volt mindene, azt mondta, de ha vittem ebédet, azt mindig elfogadta, így hát vittem. Egyedül lakott a város szélén, szinte az utolsó házban, látásból persze ismertem őt, mert egy ekkora városkában mindenki ismer mindenkit, főleg, ha elég időt töltött el benne. Másik lehetőség ha ugyanitt trafikos, vagy a kocsmáros, akkor megismer mindenkit. De ez itt mindegy.
János olyan szikár öregember volt ősz bajusszal kalappal, nyakig begombolt kockás inggel, meg zakóval. A lakás viszonylag rendben volt, sivár, egyszerű, de tiszta. Az asztalon mindig ott állt tálcán egy kancsó meg egy pohár. Egy tányér a komódon, abból ebédelt, az mindig rögtön el is mosta. A polcon szólt halkan a rádió, Kossuth rádió szigorúan. Még egy kávés csészét lehetett felfedezni. Az ágy is a konyhában volt, kockás pokróccal leterítve. Néhány hónapja jártam már hozzá, amikor egy nap megkérdezte, hogy volna-e időm, beszélni akar. Ezen meglepődtem, mert akárhányszor próbáltam vele valami kellemes csevegést kialakítani, nem sokra mentem csak bólogatott, vagy annyit dörmögött igen, meg nem attól függően, éppen mit kérdeztem. Esetleg felnézett az égre, hogy jóváhagyja az időjárással kapcsolatos gyatra megjegyzéseimet...
Van időm persze, mondtam és lekuporodtam a legközelebbi hokedlire. - Nem, nem most valamelyik nap, hosszabb lesz. Hát ezen még jobban meghökkentem, nem tudtam elképzelni, hogy mit szeretne az öreg. - Hát, melyik nap jó magának János bácsi?
Felnézett az égre, mintha, az időjárás befolyásolná ezt a kérdést is - szerda jó lenne - mondta lassan.
Rendben, akkor szerdán előbb hozom az ebédet - kiáltottam és furcsa érzésekkel hagytam el a házat.
Eljött a szerda, én meg is feledkeztem az egészről. Ugyanúgy felpattantam a biciklire és eltekertem Jani bácsihoz, ő viszont ünnepélyesen felöltözve várt. A konyhában csend volt és félhomály, hirtelen hűvös is lett, valami szél keveredett, ami felkavarta a port az udvaron. Valahogy rossz közérzetem támadt, csendben kihúztam tehát egy széket és leültem.
- Kér egy pohár bort? - kérdezte.
János bácsinak saját bora volt, ezt nem lehetett visszautasítani.
- Persze - mondtam és várakozó álláspontra helyezkedtem. János bácsi elővett egy régi módi szögletes boros poharat, elém tette és megtöltötte borral.
- Nekem volt egy fiam - kezdte halkan - ifj. Kovács János.
- Igen, halottam róla - fecsegtem - meghalt a háborúban - igyekeztem képbe lenni, de János, csak nézte a padlót és a kezével intet. Elhallgattam tehát.
- Elég nagy tanya volt, még apám vette, úgy nézte, hogy elég messze legyen a folyótól és a szél ne tudjon keresztül futni rajta, meg, hogy a víz se álljon meg. A föld is jó, nem a legjobb, de majdnem. Tudta az öreg. A házat is ő építette, gangos, ahogy kell, voltak istállók is, de azokat újra kellett rakni, meg kibővíteni. Végül is annyi föld volt, hogy napszámosokat is kellett fogadni időnként, nem lehetett győzni. 30 éves voltam amikor megnősültem, a szomszédos tanyáról. Jól ismertük a családot, az a föld is hozzánk került. Született egy fiúnk, egy gyerek, ahogy az kell, hogy ne darabolódjon a föld, egybe maradjon, amit a család összeszedett.
Megmondom őszintén nagyon nehéz visszaadni a beszélgetés hangulatát, annyira különös, és fojtogató volt egyben. Várakozva néztem az embert, hogy vajon mit akarhat mondani.
- A gyerek megfelelt az elvárásnak, szőke volt, meg szorgalmas és szófogadó is. Járt az iskolába is valamit, meg aztán segített nekem, apránként mondtam mit hogy, mikor. Marcsival azt néztük már, hogy kit vehetne feleségül, - folytatta az öreg - végül is minket is a szüleink ismertettek össze. Nem volt azzal semmi, voltunk bálban is. Néztük, hogy a közeli tanyák egyikén van egy takaros lányka, aki korban is meg hozományban is megfelelt a mi Jánosunknak. Marcsi volt is odaát ismerkedni.
De a fiam hallani sem akart erről. Először csak legyintettem, sosem mondott ellent annak, amit én megállapítottam. Így hát elsőre azt gondoltam ez valami furcsa dacolás lehet, vagy hallott valamit a rádióban, nem foglalkoztam vele. Had pihenjen a dolog. Mondta, hogy párszor bemegy a faluba, van tánc, hát ráhagytam élje egy kicsit ki magát. Fél év múlva újból felvetettem a témát. Hogy a Borit meg kéne nézni, mert hogy mi jó lánynak tartjuk. Na de erre egy szót sem szólt, csak bement a házba. Kezdtem már dühös lenni, hogy mégis mit képzel. Aztán egy vasárnap előállt valami bolondos ötlettel, hogy bemutatna nekünk valakit. Mind az urak, bemutatna! Új tanítónő jött az iskolába, és megismerte a faluban, nagyon helyes lány és jót beszélgettek... Az anyjával nem is kaptunk levegőt, csak egymásra néztünk. Méghogy beszélgettek!
Pár hónap múlva aztán megint szóba hoztam a Borit. Átmehetnénk a kukorica ürügyén és megismerhetnéd. - mondtam neki. De csak hallgatott. Dühös lettem akkor már, és csak annyit mondtam, akkor majd én megbeszélem, te meg jössz.
- Nem - mondta és tovább forgatta a szénát. Hirtelen valami elkezdte nyomni a fejem, meg szorítani a nyakam. Nekem te gyerek nem mondasz nemet! - kiáltottam rá immáron féktelen mérgemben.
De apám, ebben nemet mondok, - ismételte meg csendesen. Nem nézett rám csak dolgozott tovább. Nem tudom mi történt velem, ott abban a pillanatban elsötétült a világ előttem felkaptam az ásónyelet és teljes erőmből, dühből oldalba vágtam vagy mit, nem tudom, hangtalanul eldőlt, csak a feje koppant. Az én fiam mint egy rongybaba, összebukott. Én csak morogtam, hogy keményfejű vagy, mint anyád, de az is mire ment vele, én döntöm el mi lesz. Otthagytam. Átmentem a tehénistállóba. Vártam, hogy majd jön utánam, hogy majd lehorgasztott fejjel közli, igen édesapám igaza van. De, csak nem jött. Én meg nem mentem, megvan a dolgok rendje!
Amikor a vacsorához sem jött az asztalhoz, kimentem megkeresni, halkan szólítottam. Semmi válasz, azt hittem a szokott gondolkodós helyén van a szénapadláson, de nem válaszolt. Visszanéztem hát az istállóba. Ott feküdt, ahova eldőlt, ott feküdt, ahol hagytam. Akkor már nagyon rosszul éreztem magam. Térdre rogytam. Szólítottam a nevén, semmi. Mondtam, hogy jó van na megbeszéljük. Megráztam a vállát... Istenem segíts, az a pillanat, amikor élettelenül átfordult és rám meredt a tekintete.
Hirtelen csend szakadt a konyhára, meg sem mertem mozdulni a széken. Én erre nem voltam felkészülve, levegőt is alig vettem. Néztük a padlót és vártunk. Hosszú percek után, rekedtes hangon folytatta. - Jött az orvos, Jani bácsi a ló volt az ugye, elszabadult a Vezér... én nem tudtam beszélni, csak némán tátogtam, hogy agyonütöttem a fiam, én voltam, én voltam. De az orvos csak tette a dolgát, megírta a jegyzőkönyvet - a ló volt.
A feleségem egy év múlva meghalt, nem igen tudtunk már aztán miről beszélni. Engem a Jóisten hosszú élettel büntetett, hogy sok sok reggelem legyen mindezt átgondolni, átélni újra és újra, de nem szólok semmit, megérdemeltem. Lassan negyven év. id Kovács János, két betű, ennyi utal a fiamra, ez maradt nekem, de ezt mindenhova leírom, mindig magammal hordom.
Két hét múlva János bácsi meghalt. Lerótta a büntetését? Én ott maradtam ezzel a titokkal, amit rám ruházott. Ennek több, mint 20 éve, és most elmeséltem ezt a történetet. Talán már nem ártok vele senkinek.