Az első kellemetlen tapasztalatom az volt, hogy egy kislányt hoztak a rokonok, akivel ha kettesben maradunk, nagyon jól meglettünk volna. Játszottunk volna és mulattattuk volna egymást - ha végig így maradunk, kettesben (bocsásson meg az illetlenségért), valószínűnek tartom, hogy Darwin és Haeckel nélkül magunktól rájöttünk volna, hogy emlősállatok vagyunk, eleveneket szülünk, és azokat saját emlőnkből tápláljuk. És ebből semmi baj nem lett volna, ennek mindketten egyformán örültünk volna, egyformán örültünk volna annak, hogy egymásnak örömet tudunk okozni, emiatt se össze nem vesztünk volna, se egymás fölé kerekedni nem akartunk volna: ebből semmi utálatosság nem lett volna, ahogy én magamat meg őtet ismerem. A kislányból nem lett volna se csokoládéangyal, se zupás őrmester, hanem együtt szerettük volna az angyalokat, és utáltuk volna az ördögöt - lett volna belőle hozzám legalább annyira hasonlító, mint amennyire különböző drága, kedves, édes társam az Emberben és én soha meg nem írom Capilláriá-t, hanem szép verseket írtam volna neki, és magamtól kitaláltam volna neki a repülőgépet és rádiót is, a kategorikus imperativust, és ő magától kitalálta volna nekem a mákos rétest és a caprice-párnát és istent és a túlvilágot.
Karinthy Frigyes
Jelentem ülök a teraszon és csillaghullásra várakozom. Be van harangozva, mindenki megígérte nekem, hogy ma van erre a legígéretesebb éjszaka. Iszonyat fejlődésnek köszönhetően, melyen az utóbbi időben átestem, van laptop és Satrianit hallgatok odakint, van italom, békém, vagyis minden adott a tökéletes estéhez. Azonban, azonkívül, hogy a csillaghullás szóban kétszer van dupla ll, ami önmagában igen kellemes megjelenést ad a szónak magának, semmi érdekes nem történik. Az égen felhő van, vagy mi és egy árva csillag nem akar mutatkozni, nemhogy lehullani. Nem tudom, jelent e ez valamit a jövőre nézve, majd holnap leellenőrzöm.
Ma megint beszélgettem egy férfivel, az életből, mostanában ez is a szokásommá vált. Nem tervezem különösebben, de így megszólítanak. Nincs rám különösebb hatással ez az ember, hiába férfi, de úgy tűnik én hatással vagyok rá. Így amikor szerét ejtette, úgy érezte, hogy meg kell nekem magyaráznia pár dolgot az életből. És ez nem az első eset, csak úgy mondom! Gondolom ez valami olyasmi stratégia, hogy a felvázolt rettenetes életkép és drámai (egyedül maradsz örökre) mondandó hatására kétségbe esek és a karjukba omlok - egy alkalomra, persze. Ennek megfelelően kb. tizenhetedszer, vagy huszonharmadszor nem volt nálam a táblázat, döbbenetes tényekkel szembesültem: ne akarjak senkit, mert már nekem nem lehet, nem jár, hát térjek már észhez hát hány éves vagyok!!!. Két gyerekem, van, hiába nézek ki jól, meg vagyok érdekes nő. Ezt a férfiak nem bírják elviselni. Hát de nehogy már, hát erős, ügyes, csinos, nem nyafog ez nem lehet igaz, itt valami nagy átejtés lesz a háttérben. Biztos keresem a nagy támasztékot, akibe végre belecsimpazkodhatom, és igényes is vagyok, ami hallatlan merészség. Néztem rá kerek szemekkel, hogy ez most mi ez, most ez? A megvilágosodás, mondja higgadtan, segíteni akar nekem. Mégis mivel? Hogy mécsest gyújt nekem az éjszakában. Édesen kacagtam, most komolyan, előtted még erről senki nem beszélt nekem, megmondom úgy ahogy van, olyan új és friss gondolatokat közölsz, mint a tavalyi lottószámok, gondolom azért az ágyamba bebújnál. Igen mondja, minden további nélkül sőt én őt a szárnyaim alá is vehetem, megmelengedhetem, adhatok a jóságból ami nálam van, csak hát ő nem vállal semmit, mert ne gondoljam, hogy apapótlék lesz, és ez egy ilyen világ és így tovább. Ha így folytatom örökre egyedül leszek, de addig is ő azért vállal akkora kockázatot, hogy párszor lerendez, tényleg, csak tiszta emberbarátságból. Majd felolvasott nekem egy verset. Ezen azért eltöprengtem, egy férfi, aki verset hord a farzsebében és nem fél használni, nem semmi, azért ezen lehet elgondolkodom.
Ültem, akkor ottan ebben a helyiségben, egy légtérben ezzel az emberrel, és azon gondolkoztam, hogy mit is kellene tennem. Nem igazán találtam testhezillő megoldást. Minduntalan azzal a dologgal szembesülök, hogy a környezetem meg van győződve, hogy boldogtalanul sodor a szél, erre arra, hogy megüresedve zizeg az életem, mint egy elhajított celofánzacskó csak azért, mert nincs mellettem egy férfi. Hovatovább engem egyenesen, azonnali locsolással észhez kell téríteni, hogy ne mondjam meg kell menteni. Mert hát csakis rossz lehet nekem, hát mi más, és az első arra járó hajlandóságot mutató férfibe azonmód erősen bele kell ám kapaszkodni, és élni az akármilyen lehetőséggel, mert atyaúristen mi lesz velem, de megnézhetem magam.
Nézem az úgynevezett párkapcsolatban élő egyes barátaimat, akik szabadidejük nagy részét a párkapcsolatukban töltik, de nem csinálnak semmit, fekszenek, főznek, unatkoznak, csalják egymást, szidják egymást. Nekem semmi bajom, vidám vagyok, folyton valami eszembe jut, élem az életem és ezeket az embereket sem akarom meggyőzni, hogy csinálják másként. Van egy barátnőm, nagyon helyes, kedves nő, három éve nem kefélt a férjével, de mivel ott van mellette az ember, senkinek nem jut eszébe, hogy ilyen módon felvilágosítsa, netán megmentse, ahogy engem. Elegendő, hogy látszólagosan fel tud mutatni egy férfit, és akkor már minden csakis rendben lehet. Állítom, hogy sokkal boldogtalanabb, mint én.
Ha néha letört vagyok az elsősorban annak szól, hogy nehéz az anyagi helyzetem, hogy sok dolgot kell egyedül megoldani és az fárasztó, de végül is megoldom őket. Néha gondolok a szerelemre, hát na és, persze, hogy szívesen szeretnék egy férfit és adnám neki azt amit adni tudok, de mgsúgom erre gondolnak azok a nők is, akik éppen a férjüknek főzik a vacsorát. Ja és ők is néha letörtek. De, tudok boldogságot érezni és elégedett lenni így, ahogy vagyok.
Férfi lét és női lét? Az elején idézett szöveg után Karinthy elmagyarázza, hogy ilyen idilli lett volna a helyzet, ha nincsenek előítéletek, ha nincs környezet, a "rokonok" amely befolyásolni akar, és rád erőltetni dolgokat, de van. Ezért nagyon nehéz elvonatkoztatni és a férfit vagy a nőt úgy látni, ahogy van, az embert, a lehetőséget, és nem aszerint, ahogy a környezet, mások vagy akár saját szegényes tapasztalatunk láttatni akarja. Életünk során hány komolyabb kapcsolatunk van? Max 3-4 de legyen tíz, milyen kevés esetszám ez, az emberek számához képest? Mégis mindenáron következtetéseket akarunk levonni és szabályokat alkotni a következőkre nézve. Az az érzésem hogy önmagában az a dolog, hogy férfiasság meg nőiség már nem elég, illetve nem minden esetben elég, kell egy kis személyiség is hozzá. De mi csak mantrázzuk, hogy a nők csak a pénzes kigyúrt pasi akarják, a férfiak meg csak a helyes cickóst és ezt annyiszor elmondjuk, hogy el is hisszük és csak legyintünk már mindenre.
A tudósok megdöbbenve állapították meg, hogy igen kevés a női filozófus, hogy igaz, hogy a bölcsész karokon már túlteng a női hallgatók száma, egy kivétellel ez pedig a filozófia szak, azonban nem találtak értelmes magyarázatot erre. Egy újság kutatást végzett, hogy kik a világ kedvenc filozófusai, hát az első húszban nem is volt női név. (Megjegyezném, hogy Marx igen előkelő helyen állt ezen a listán). Igazat megvallva kapásból nem is tudok női filozófust, na mindegy a végére akkor egy férfi bölcsesség egy viccbéli férfi filozófustól Ivan Ivanovics Ivanovtól, egész kedvet kaptam, hogy tanulmányozzam munkásságát, de aztán elaludtam kint teraszon a nagy csillagvárásban.
„Vegyük például Platónt. Homokos volt, mégis milyen fantasztikus dialógusokat írt! Vagy itt van ez a Kant: tudvalevő, hogy impotens volt, mégis, hogy meg bírta forradalmasítani a filozófiát! És én, Ivan Ivanovics Ivanov szovjet filozófus, itt ülök a ménkű nagy szerszámommal – és semmi sem jut az eszembe!”.
Ivan Ivanovics Ivanov