Néha van olyan röpke érzésem, hogy az élet elgyalogol mellettem, hogy üres vagyok és szürke, unalmas és semmilyen. Azonban ez a véleményem igazságtalan és álságos, mert leginkább nagyszerű dolgok vesznek körül, és mindenféle történik. Időnként megfárad azonban a lelkem és kis időre elhullámzik valami boldogtalanabb közegbe, gondolom viszonyítási alap végett (csak ott ne ragadjon).

Most is mi történt velem? Valami egészen különösen jó dolog! Az elmúlt néhány hónapban valami varázslat részese voltam, melyet nem is tudom ki rendezett meg nekem? A sors talán? Már, ha létezne, de mivel ilyesmi nincsen, csak matematika, meg kémia, meg egyéb száraz tudományok, azt mondanám, hogy a végtelen lehetőségek és kombinációk sokaságából végzetszerűen kirántottam valami csodálatosat, valami nagyszerűt. Ilyen nem sok adódik az életben, ami azért igen ésszerű, mert ezt nem lehetne hosszasan egészséggel bírni.

Nem írtam róla, és szinte nem is beszéltem róla senkinek, annyira váratlan volt ez az egész számomra, leginkább csak magamnak akartam megtartani. Önző voltam, mert jó volt, és a jó ritkán jön és szűkösen. Beszélgettem én már sokat, sokféle emberrel, értek mindenféle benyomások és hatások. Szerettem embereket így, úgy, mélyen, felszínesen, átlagosan. De, ez most valami más volt, valami villanásszerű, érthetetlen, és teljességgel logikátlan, ahogy azt kell. Mindig azt mondtam: ilyenek márpedig nincsenek, nincsen szerelem első látásra és nincsenek azonnali érzelmek. Most is ezt mondom, bár ez egészen közel állt az előbbi definíciókhoz. (Alibanya némi ellentmondásba keveredett)

Szerelem első látásra? Inkább első érintésre, talán, ha szabad egyáltalán szerelemről beszélni, lehet inkább vágy volt az, ami aztán valahogy helyes irányba hömpölygött. Ki tudja?! Vagy beszélhetek inkább dopamin, sterotomin, oxytocin és egyéb vegyületek agyfelületi támadásáról is, kinek mi tetszik. Mindkettőnket váratlanul ért, nem is akartuk, csak úgy megesett, mint egy közúti baleset, vagy telitalálat a lottón. Egymás mellé sodort valami véletlen minket, a következő véletlen meg odahatott, hogy megérintsük egymást. Ebből aztán következett még sok egyéb megérintés és ami a legváratlanabb, hogy nem csak testi, de lelki is. Értekeztem én már arról is, hogy egy embernek mennyi sok másik ember felel meg és, hogy csak mi képzeljük azt, hogy egy különleges személyre kell várni. Igen ezt most is tartom, de ez a találkozás elvitt a tökéletesség közelébe, valami olyant tapasztaltam, amire rá merem mondani: igen ilyen kell nekem. Az eseménynek ez is lett a végzete. Mert ami ennyire jó, az nem lehet játék, viszont csak arra voltunk berendezkedve.

Az egész megismerkedés, egy idióta amerikai vígjáték hangulatát idézte, amikor a bájos szőke hősnő, ügyetlenül rálép a bájos főszereplő férfi lábára, és ott azonmód megszólalnak a fanfárok, A férfi szabad és gondtalan, kétségektől mentes, szintúgy a nő is. Pont egymásba illenek, ruhaméretben és horoszkópilag is, és mindketten kézzel eszik a pizzát, és a liberális gondolatokat preferálják. felhő egy szál se. Nincs más hátra minthogy boldogan egymáséi legyenek, felragyogjon a nap, és megoldódjon a globális felmelegedés problémája. Ja, és a világbéke, no meg Észak-Korea. Pont így volt ez, azzal a megkötéssel, hogy az élet valamivel viszontagságosabb, mindjárt a következő percben.

Volt egy pillanat ebben a forgatókönyvben, amely örökre bevésődött a fejembe, ezt majd látni akarom mégegyszer a zárójelenetnél. Elmondhatatlanul szép volt, bár ez a szó némileg szegényes hozzá. Az első csók közben egy röpke időre eltávolodtunk kicsit egymástól, egymás szemébe néztünk, és nevettünk, egyszerűen és boldogan. Ennyi, én nem emlékszem más olyan pillanatra, amikor ennyire önfeledt voltam, semmi más nem volt a világból, csak ez a nevető tekintet és a keze érintése rajtam. Nem volt még ehhez fogható. Nem tudom mivel érte el, fogalmam sincs mi volt a recept, de nem is érdekel. Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem, pedig ez nekem azért szokott sikerülni. A követező percben már el is kezdett olvadni a dolog, beindultak a különböző unalmas szerkezetek, a realitás, meg hasonlók, megmondta például, hogy hány éves... Jaj, Istenem add, hogy idősebb legyen, ezt suttogtam valahol hátul az agyam rejtekében, de nem adta, tényleg annyi volt amennyi. Nálam sok évvel fiatalabb. Nem akartam ezzel foglalkozni, nem akartam bölcs asszony lenni, nem érdekelt, akartam őt, ki akartam venni mindazt, ami benne van ebben a találkozásban az utolsó szemcséig. És meg is tettem. Soha nem fogom megbánni, sőt azt reméltem, hogy nyilvánvaló korlátai ellenére, valamivel több lesz ebben a dologban. 

Az élet azért fejlett dolog, sőt egyes tanítások szerint összetett,. Hirtelen egyszeriben megijedtünk  mind a ketten, én is ő is. Elkezdtünk ésszerűséget keresni, mérlegelni és dönteni. Nem volt ésszerűség, és nem is volt miről dönteni. Szétsodródtunk, ahogyan anno össze is, hirtelen és váratlanul. Magam részéről fáradt vagyok, nagyon fáradt, mire feldolgoztam, hogy ez jó nekem, addigra a másik fél kezdett kételkedni. Bennem maradtak ki nem mondott mondatok, félbeszakadt gondolatok és ölelések, és ez fojtogat.(Alibanya itt sír) Még annyi mindent szerettem volna megtapasztalni ebben a jóságban, de az idő elfogyott hirtelen, ez már csak egy ilyen. Nem való az, hogy túlzásba vigyük a boldogodást és a szerencsét. Jobb a tipródás, a kételkedés, a realitás, és a valósággal való szembenézés (ezt a szembenézés dolgot szeretem a legjobban), valamint a megszokás és a biztonság.

Most itt vagyok megint, állok az út szélén és nézek valamerre, a jóságból visszapattanni a faszságba nem egyszerű feladat. Valahogy ilyen érzés lehet a világkörüli út után egy nappal, ott ülsz a kicsomagolatlan bőröndökkel, az emlékekkel, még benned a lendület, de tudod, hogy vége és nincs tovább. A barátnőm azt mondta, hogy ideje szembenézni a korlátaimmal és feladni bizonyos dolgokat. Hm, az én korlátaim ott vannak, ahol én térdreesem és összerogyom, ez azonban még nem következett be...