Szeretem ezt a várost.
Sok mindenért, de többek között, azért is, mert kilométereket lehet gyalogolni úgy, hogy zokogsz az utcán és senki rád sem néz. Ügyet sem vetnek rád az emberek és ez annyira jó, érzed, hogy nyugisan lehetsz egyedül. Nagyon jó ez, mert az irodában mégsem picsoghat az ember, otthon a gyerekek előtt meg aztán végképp nem, marad az éjszaka mélye, meg a város utcái. Megnyugtató.
Én szerelmes voltam. Több hónapokon keresztül, mondhatni éveken át.
Először akkor sírtam ez miatt, amikor megértettem, hogy te jóságos ég, én szerelmes vagyok. Nem is tudom, inkább szerettem volna egy bárányhimlőt, vagy nem tudom egy NAV ellenőrzést? Na jó azt nem, de szerelmes sem akartam lenni, nem én. Csak néztem ki az ablakon és hajtogattam, hogy basszus ez szerelem, ez szerelem, nincs kétség, ezek azok a tünetek. Gyógyszert, csillapítót, borogatást, lohasztót, de azonnal. Késő volt. Azt akartam, hogy boldog legyen, jókedvű és elégedett. Ezért bármit.
Aztán akkor sírtam, amikor megértettem, hogy milyen a lelke belül annak, akibe bele voltam szerelmesedve. Furcsa, összetett és zárt.
Aztán akkor is sírtam, amikor megint beleláttam a lelkébe és nagyon szép dolgokat találtam.
Aztán még sokszor sírtam, mert nem jó szerelmesnek lenni úgy, hogy azt nem viszonozzák. Lehet, hogy ez egyáltalán nem meglepő tény, és bizonyára irodalmilag nagyon kiaknázott állapot, de én valahogy nem vágytam kipróbálni, sem tovább aknázni a témát. Lehet nem volt túl hízelgően ábrázolva ez a helyzet? Rossz reklám? Vagy semmi jót nem olvastam erről az elmúlt 17 esztendőben? Hogy Karinthyt idézzem sokkal jobb szerelmesnek lenni, mint fejjel lefelé lógni egy sötét veremben...de viszont, boldogtalanul szerelmesnek lenni meg lehet még annál is rosszabb, mint fejjel lefelé lógni. Nem tudom, majd azt is kipróbálom egyszer. (ahogy magamat ismerem posztban is megírom könyörtelenül már)
Aztán a múltkor azt mondta a barátnőm, hogy valószínű most voltál utoljára szerelmes, és én erre iszonyúan elkezdtem sírni, hogy igen lehet és akkor az miért ilyen volt, egy ilyen reménytelen, egyoldalú, hűvös szelek járnak, nagy bánata van a cinege madárnak fajta? Mert ugye az ember a szerelmet azt nem válogatja, az úgy rátör, vagy mi fene, rászakad, kibontakzik, de megállíthatatlan akkor már. Biztos vannak zsonglőrök, akik ezt tudják irányítani, elfojtani, megölni, szárba szökkenteni, meg mit tudom én azt. Én meg még az ösztön lénynél tartok, ahogy jön, úgy kap el. Meg óvatosan vagyok az, mint aki jégen jár, én el nem mondom, meg nem zavarnám vele a másikat. Különösen így viszonzatlanul.
Aztán megrémülök, hogy biztos észrevette és akkor megszánt, vagy még rosszabb összeborzadt, unt, menekült. Vagy a franc tudja melyik a rosszabb sorrend, gondolkodjon rajta, valami pszichológus, vagy brit tudós. De nekem annyira jól eset volna, én annyira szerettem volna, mint a sötét éjszaka egy csillagot. Nem tudom, hogy érezhetik magukat azok, akik börtönből szabadulnak és először szállnak fel a villamosra, vagy kómából felébredve először esznek csokoládét? Hát valahogy annyi rideg és esztelen év után, így vágytam én erre az érzésre és a viszonzásra.
Szerelmes, persze nevetséges ezt beismerni, elmondani, megvallani, ma már. Kit érdekel? Főleg kinek van erre szüksége? Én magam is elképedve szemlélem az egészet, hogy volt? Mi volt? Tényleg azt éreztem, vagy valami mást, valami illúziót? Talán az utóbbi lesz, nem is hiszem már. Annyira vágyhattam valami emberi érzésre, valami meghittségre, hogy rárajzoltam egy férfit egy másik férfi tetejére. Nem volt nagy eltérés, igazán nem, hiszen a kiinduló pont is elég jó volt. Sóvárogtam és vágyakoztam és nem néztem szemközt, meg pár dolgot úgy kihagytam a számításból, ahogy azt kell.
Nem tudom mit meséljek erről, mennyire vájkáljak itten a lelkem bugyraiban. Mennyire éreztem magam aztán nevetségesnek és gyermetegnek, amikor megértettem, hogy játék voltam csak csupán, egy eszköz, egy unaloműző, egy semmi. Alapvetően nagyrészt magamnak köszönhetem.
Mennyire jogos, a düh, a harag ezek után, mit tehet meg az ember bosszúképpen és mit nem, mennyire szánalmas az egész? Okozhat fájdalmat? Mennyire gyászolja magát a férfit, és mennyire inkább az érzést, mely olyan kellemes volt míg megvolt és olyan üres és meredt, tovaszállva, mint a tegnapi kifli. Egyáltalán tovaszállt-e, vagy csak próbálom meggyőzni magam? Megpróbálok ésszerűen gondolkodni? Racionálisan, ugye...érzelmek, pih, az teher mindenkinek.