Mette Jakobsen - Minou szigete

Akkor most könyvismertetek, megfogadom a tanácsot és nem akarok a kapcsolati pocsolyában elveszni, ismételgetni önmagam, úgyhogy szárnyalok szerteszét, most bevallom, hogy olvasok is. A könyv kicsi és türkiz, meg fehér színű, aligha venné le az ember a polcról, ha egyébként nem valami skandinávosat keresne. Ez az.

Szóval kicsi és rövid, és még nagyobb betűk is, hogy valamit mutasson az áráért. Pedig, hát a könyvet talán nem a szerint vesszük, inkább amit találunk benne, és ebben a könyvben találunk sok mindent. Az alaphelyzet egyszerű, és nincs agyon bonyolítva: Egy kisfiú holttestét partra veti az óceán egy kicsinyke szigeten. A sziget olyan kicsinyke, hogy az már nevetséges, de mégis van rajta egy templom, pár ház, egy erdő meg egy szikla, na és persze világítótorony. Lakják is: Minou a kislány, Papa a lány apja, a Tiszteletes, aki ugye a templomot irányítja, Ládás aki varázskellékeket gyárt és Nevenincs a kutya, és régebben még a Mama is lakta.

A kisfiú holttestét Minou találja meg egy napon, ahogy bóklászik a szigeten. Mivel más megoldás nincs, apjával felcipelik a gyereket a házukba és felravatalozzák az egyik szobában, várva a postahajó érkezését. A történet erről a pár napról szól, amíg megérkezik a postahajó, amely az egyetlen kommunikáció a világgal. Közben megtudjuk, hogy a kislány anyukája egy évvel ezelőtt tűnt el, különleges körülmények között, amikor a legszebb cipőjében sétálni indult. Megtudjuk azt is, hogy az apa egy filozófus, aki könyvekkel teli rakott szobájában délután és esténként a végső igazságot keresi. Délelőtt meg halászik, mert ahogy a Papa mondta: egy filozófus ideje legnagyobb részét azzal tölti, hogy elméje sötét termeiben a végső igazságot keresi - azt, amiben semmiféle oka nem lehet kételkedni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az apa fanatikusan hisz abban, hogy a család Descartes leszármazottja és, hogy a logika segít minden probléma megoldásában, ez alól sajnos Mama kivétel volt, mint megtudjuk, az ő megoldásában a logika nem segített, de már a nők ilyenek, ezt más forrásokból is tudjuk.

A történetet, már ha van, a kislány meséli és ezért elviselhető, mert ártatlanul és nyitottan van előadva, nincs kétely minden úgy van, ahogy van, miért mondana bárki mást. A világ csak így lehet jó, hogy egy szigetből áll, és amit a Papa mond az maga a megtestesült valóság és igazság, nincs mit gondolkodni rajta, annál inkább van a kisfiún és a Mamán. A gyerek sálakat kötöget, bóklászik a szigeten és ártatlanul elmeséli a dolgokat, az embereket. Mi felnőttek, akik olvassuk már kezdjük sejteni a feszültséget, a problémákat, de a gyerek szemén keresztül az egész kap valami tisztasági festést. Úgy tűnik, Papa egy reménytelen lúzer, aki addig menekült a világ elől, míg erre az idétlen szigetre került. Itt gondolkodik eszelősen, de ez a pár nap a fiú holtestével rádöbbenti, hogy kurvára nem jutott semmire, még itt elbújva sem. Nincs végső igazság, gyanítja, de nem meri kimondani - én meg kimondtam, illetve ideírom: nincs végső igazság, sőt semmilyen sincs, akkor én megleltem? Nem. A Nőt, a Mamát, úgy tűnik elszedte tőle a másik lúzer, de mégis életképesebb férfi, aki szintén a szigetre vetődött.

Amikor ismerkedni kezdtem a könyvvel olyan képtelen ötletnek találtam, hogy egy zsebkendőnyi szigeten zajlik az egész. Alig pár ember, alig pár négyzetméteren, összezárva. Hogy lehet így élni egyáltalán? Várni keddenként a postahajó? Várni a vasárnap, hogy lesz valami miseféle és a pap süt perecet? Nézni az óceánt és körbe-körbe járni a szigetet századszor is? Lesni, hogy hátha valami furcsa dolgot partra vet a víz, mint például pár éve egy görbe kerekű biciklit és akkor lesz valami érdekes, lesz valamin gondolkodni. Ezek a kilátások egyszerűen elképzelhetetlenek a számomra, úgy éreztem, egy napot sem tudnék így élni.

Aztán elgondolkodtam, mit is látok rémisztőnek? Mi itt a probléma? Nem mindegy? Óceán vagy épületek, akármi is lehet körülöttünk, amikor ugyanúgy viselkedünk. Mindannyian egy ócska sziget vagyunk, akár még drótkerítést is vonnánk magunk köré, csak nehogy valaki behatoljon, valaki megközelítsen, vagy akár, hogy mi kilépjünk belőle. Szigetet építünk, alkotunk magunk köré és csak a minimális dolgokat engedjük be, meg ki is persze. Nem akarunk semmi kockázatot, semmi bizonytalanságot, keddenként a postahajó meghozza ami kell, liszt cukor keksz, festék, esetleg egykét levelet a nagyvilágból és ennyi. Inkább nem beszélgetünk, nem ismerkedünk, nem szexelünk nehogy valami váratlan dolog fészkelje be magát az életünkbe, lépjen rá a szigetünkre, mert akkor ugye mi lesz? Tényleg mi lesz? Mi a szartól is rettegünk annyira? Inkább várjuk, hogy valami érdekeset oda mosson a víz...szóval valami csodát, ami készen, minden erőfeszítés nélkül bepottyan az életünkbe és megold mindent.

A kislány éppen ebben a pár napban, amiről a könyv is szól, kezdi meg a sajnálatos felnőtté válást, és fogalmazódnak meg benne az első kételyek a világgal szemben. Ezekre nincs válasz, hogy is lenne? Végül is elmondhatjuk, hogy hiába a sziget, a védettség, a teljes bezárkózás, a kockázatok minimálisra csökkentése, a baj akkor is bekövetkezhet - tehát nincs értelme. Mármint ennek az őrült védekezésnek. Nincs értelme a bezárkózottságnak, az elbújásnak a tüskemutogatásnak, mert érzelmek, bonyodalmak még akkor is vannak, ezt egyszerűen nem lehet kitaktikázni...ha, az életet élni akarjuk, akkor élni kell és felvállalni.