Néha elvegyülök a munkatársaim között, mert hogy most már vannak ilyenek, munkatársaim, meg munkahelyem érdekes szavak ezek. Ellenben nem egyszerű velük találkozni, ilyen kis fadobozokban lakunk, open office, ez a tudományos neve, és minden mozdulatunkat méri egy számítógépes program. Az átlag 20 évvel fiatalabb nálam, meg van még néhány velem egykorú nő. Nem tudom, milyen következtetést lehet ebből levonni, én megalkottam a sajátomat: ez nem az a hely, ahol megtalálják magukat, vagy a boldogságukat az emberek. Elhúznak, mint az orosz gépek Szíria felett. Mindegy, én most az első teljes fizetés boldogságát szagolgatom és azon töprengtem, hogy vajon ki tudok-e végre jönni a pénzemből, egy hónapon keresztül - izgi lesz. (update - nem)

A kép azonban a fényt ábrázolja az alagút végén, mely talán megjelent életem fordulatában.

Bezsuppoltam magam a fiatalok  közé, beszélgettem és figyeltem. Van egy párocska, akik folyton együtt lógnak, a fiú 26 éves a lány 22, ha jól értettem foglalt, bár ennek az égvilágon nincs már semmi jelentősége. Mindegy, a fiatalember teljes erővel nyomul rá, mely jelenség teljes mértékben az ő dolguk, én csak okulok és tanulok. A következő romantikus párbeszédet csíptem el tőlük, nem kell zsebkendő és egyéb felkészülés, rezzenéstelen arccal lehet olvasni. Pasi beszél, a lány félig más irányba néz, félig mosolyog, néha rá pislant, hallgatja, megvan a kémia közöttük, maghasadás. Figyelj - mondja a srác - volt egy barátnőm, nagyon jó volt a teste, jó össze voltunk melegedve, de aztán megcsalt a bátyámmal, úgyhogy szakítottunk. Erre összejött vele, és őt meg megcsalta velem - itt érdekes hangfekvésű nevetés következett. Én nem nagyon értettem a történet melyik részén lehet derülni, a lány mosolygott, - na ezzel aztán bekerültünk a B... showba, mint különös szerelmi háromszög - fejezte be a fiú és várakozóan nézett a lány felé, viszonylag elégedett volt. A lány nevetett, majd valami olyasmit mondott, hogy sosem látta azt a bizonyos műsort.  Én higgadtan a papír-zsebkendőre koncentráltam, közben arra gondoltam, hogy ez a történet így felértékelődött, hogy ezzel lehet csajozni? Mi van? Asszem tényleg megöregedtem, vagy ez lenne az úgynevezett generációs szakadék? Nem is csoda, hogy elhagyott mindenféle érzület, már eszembe se jut, hogy eredetileg férfit szerettem volna találni, hogy valaha azt hittem ismerkedni fogok, és egy-kettő találok egy kellemes férfiembert. Belegondoltam ebbe a történetbe, és  senkivel nem akartam cserélni, de tényleg, hiába jó testű a lány, meg fiatalok. Odajutottam, hogy a szex is már csak akkor jut eszembe, mikor is? Na ez van... szóval semmikor, kigyógyultam. Sikerült addig marcangolni magam, hogy már nem gondolok ilyesmire, úgy érzem a testem csak azért van, hogy legyen, hogy életbe tartsam, mozgassam, felöltöztessem, és gazdasági, valamint háztartási aktivitásra használjam. Én aki, emlékeim szerint, imádtam a szexet, legalábbis úgy rémlik, valamikor ez volt, asszem ...

A megfigyelt beszélgetés arra indított, hogy az érzelmi intelligenciáról gondolkodjam, lehet teljesen tévesen közelítem meg a kérdést, vagy helyzeteket, elavult módon. Sőt ebben nagyon is biztos vagyok, mármint hogy, nem jól csinálom. (update - kurvára nem)

Miről ismerszik meg az érzelmileg okos ember? Merthogy ettől függ, hogyan kezeljük a személyiségünket, a kapcsolatainkat, a döntéseinket. Tartok tőle, hogy én személyesen lebutultam ebben, vagy nem is voltam toppon soha, mert ha a döntéseim során végig tekintek, hát az nem egy fényes hadoszlop, inkább valami romhalmaz, kukorica szárak novemberben. Na jön a lista, minél többet felismer magán az ember annál ügyesebb érzelmi téren.

Gazdag érzelmi szókincs

Az emberek 36 százaléka képes arra, hogy érzelmeit pontosan kifejezze szavakkal és ezt ilyen módon kommunikálja a világgal. Ehhez persze az is kell, hogy az ember értse, hogy mi is zajlik a lelkében. Szerintem a probléma pont ezzel kezdődik, mert sokszor talán magunk sem értjük mi történik velünk. Sokan inkább meg sem szólalnak, találják ki más, hogy mi játszódik le bennem éppen. Aztán van csodálkozás, ha ez nem megy, vagy egész más következtetéseket vonnak le emberek. Megint mások néhány kulcs szóval, megoldják ezt a helyzetet: Hogy vagy? Szarul. Mi a helyzet? Szar. Mit gondolsz? Leszarom! Ennyi. Van még, most hallottam a buszon: Mit tesz a párod? Nagy ívben szarik rá. Egy szarfasz. Ilyen esetekben nehéz a nyelvi gazdagságot felfedezni.

Érdeklődés az emberek iránt

Teljesen mindegy, hogy egyébként, kifelé vagy befelé forduló típus vagy, lényeg, hogy empátiával kezeld a körülötted lévő embereket, ja és pozitív empátiával. Igen, tapasztaltam már negatív empátiát, azért hangolódsz rá emberre, hogy megtaláld a leggyengébb pontját, hogy aztán ott tudj ütni. Ez is bizonyos fajta érzelmi intelligencia, de nem sorolják az erősségek közé, fene tudja. Aztán, azt is mondják, hogy minél inkább törődsz a környezeteddel, a körülötted élőkkel, annál inkább várhatsz viszonzást, már ha érzelmileg intelligens a környezeted, ugye. Ha nem, akkor szívás.... Sokszor hallja az ember, hogy én megteszek mindent érted, aztán ez a hála, szóval valamelyik oldal itt nem szokott működni. Bár az idézet mondat, mármint a mindent megteszek érted, sem vall túlzott érzelmi intelligenciára. Általában bizonyos szavak és fordulatok bevett alkalmazása nem tartozik ide. 

Változtatásra képes

Az érzelmileg intelligens ember, folyamatosan változik, alkalmazkodik és nyitott. Pontosan tudja, hogy a változástól való félelem, a mindenáron való ragaszkodás a megszokott dolgokhoz, a sikeresség és a boldogság megkötője lehet. Ez olyan jól hangzik, hogy én magam ámulatba esek, persze nem olyan egyszerű ez. Éberen figyelni, hogy milyen a környezet, mit kell adaptálni és mit lehet megőrizni. Változtat, alkalmazkodik vagy éppen ellenáll, ahogy már azt kell. Én hajlamos vagyok ezt túlzásba vinni, és ezzel nyilván egyes bizonyítvánnyal zárom ezt a témakört. Én túl alkalmazkodom, meg akarok felelni állandóan, ez reménytelen. Állítólag ez abból fakad, hogy szegény szüleim nem voltak elégedettek velem, ők meg ezt azért tették, mert a nagyiék voltak elégedetlenek velük és így tovább, vissza a középkorig...

Ismeri a gyengeségeit és az erősségeit

Régebben, dolgoztam olyat, hogy tréningeltem embereket állásinterjúra, helyesebben fel készítettem őket, arra a csapásra, amit állásinterjúnak hívnak. Helyi viszonylatokban azért ez egy külön tudomány, de erről majd máskor. Ez az egyik örökzöld kérdés állásinterjú esetében, hogy mondj néhány rossz és jó tulajdonságot magadról. A mi környékünkön az emberek ezt nem szeretik, még rosszat valahogy csak tudnak mondani magukról, hogy mondjuk lusta, vagy túl aprólékos, de hogy ő öndicséretbe kezdjen, hát ilyen nincs, majd ezt megállapítják mások. Ez az általános nézet ezzel kapcsolatban. Tévedés, amúgy igenis mernünk kell kimondani azt is, hogy mi jó bennünk. Mondjuk az egész felvetés állásinterjú esetében elég szánalmas, de önmagunk előtt viszont nagyon is szükséges. Igen ilyen és ilyen vagyok, ezek a rossz tulajdonságaim és ezek a jók, ezekkel kell együtt élni. Nekem például azzal, hogy néha túl sokat képzelek el, túl nagy terveket szövök és aztán fele megy a semmibe, néha meg mind, ez szörnyű, de már ezt el kell fogadnom, ja és amikor kitervelem képtelen vagyok bármi akadályt észrevenni, felhőtlen az ég...jó tulajdonságom, hogy meg tudom hallgatni az embereket.

Jó emberismerő

Ez az, ez az a pont, ahol én meg buktam, olvasni kell az embereket, tudni, hogy mit gondolnak, min mennek keresztül, mi mozgatja őket. Még arra talán képes vagyok, hogy érzékeljem ki min megy keresztül, de megítélni, hogy ki milyen ember?! Nem tudom, én követtem el ezzel kapcsolatban hibákat, úgyhogy nem tudom mit mondjak. Néha szeretnék olyan lenni, mint a mentalista, aha, maga egy kockát rajzolt a lapra, amíg beszélgettünk, tehát gondja van az anyukájával és még nem vásárolt be, reggelente lassan ébred és halogatja a futást, kedvence a tökfőzelék. Á nem, én erre nem vagyok képes. Sőt másra sem, főleg ha valakit megkedvelek, esetleg megszeretek, hát aztán már kész én egy jó darabig mindent megmagyarázok, magamnak és mindent elhiszek.

Nehéz megsérteni

Az érzelmileg intelligens ember, jól ismeri önmagát, magabiztos, és hát mint ilyent, nehéz kibillenteni ebből az állapotból. Egy két szurkálódás, poénkodás, édes kevés ahhoz, hogy a saját énképét megrongálja, vagy akár megingassa őt ebben az állapotában. Meg aztán nem is keresi mások viselkedésében ezeket a jeleket, mert humornak fogja fel, tanácsnak, kritikának, szóval elvan vele, lepereg róla, mint impregnált kabátról az eső. Mondjuk ebben ott vagyok, csak néha felmerül bennem a kérdés, hogy mégis ezt meddig kell eltűrni, és hol van azért e tekintetben a határ? Sajnos ezzel kapcsolatosan kevés információ áll rendelkezésre. (update - ezt a határt lejjebb kell eregetnem)

Most jönnek a rázósabbak

Tud nemet mondani

Ó istenem, ezt mennyire szeretném, de ebben még sok lehetőségem van a fejlődésre Nem akarom, nem kérem, nem szeretném, nem ezt akarom, nem erről volt szó, szóval mindezeket kimondani nagy nehézség, de vajon miért? Pedig remek fordulatokba lehet csomagolni, mint például, attól tartok én ezt nem érteném, vagy szerintem én nem tudnám ezt elég jól csinálni. Szerintem nem ebben állapodtunk meg... Más szempontból nézve sem jön ki jól, nem feltétlenül tisztelik azt az emberben, ha mindenben benne van, ha mindent elvállal és megtesz. 

Okul a hibáiból

Ez annyira emberi tulajdonság, az emberek szeretnek okulni mások hibájából, vagy nem? Saját hibákból? Még ez sem biztos, gyakran még nevetve is meséljük, hogy milyen ismétlésekbe esünk például a párkapcsolatainkban, meg hasonlók. Ugyanazokat a téves kommunikációs fordulatokat használjuk, ezerszer megmondtam, hogy tehettél ilyent, soha nem hallgatsz rám, és így tovább. 

Úgy tud adni, hogy nem vár érte semmit

Nem is értik ezt sokszor, hogy van ilyen jelenség, az ember segít magért az örömért, hogy segíthet, hogy hasznosnak érezheti magát. Ezen a területen vannak érdekességek, vannak, akik nem is tudják fogadni a segítséget.  Mások meg nem tudják kérni, mert ezt a személyes gyengeség jelének veszik. Egyesek nem tűrik azt a feszültséget, amit a hála érzése okoz náluk, úgy érzik valahogy viszonozni kell, de erre képtelenek és inkább morognak, megharagszanak. A segítést is jól kell ezenfelül időzíteni, ahogy mondják a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, ez nem szép idézet, meg közhely de nem jutott jobb eszembe. 

 Nem haragtartó

Egyesek évekre visszamenőleg pontosan tudják, hogy ki, mikor, és mivel bántotta meg őket, én gyakran egy óra múlva sem emlékszem rá. Ebben ilyen vagyok, a nagyanyám még azt is tudta, milyen színű ingben volt nagyapám, amikor megsértette, az udvaron 1952-ben. Ezek jó esetben felesleges energiaforrás terhelő tevékenységek. Sokkal egyszerűbbnek tűnik, elsiklani, legalábbis egy idő után a dolog felett, vagy megbocsájtani, vagy valami ilyesmi. 

Nem törekszik tökéletességre és tud elégedett lenni

Perfekcionista, igényes, maximalista, sokan ezt akár pozitív tulajdonságnak vélik, azzal, hogy az ilyen ember alapos, és mindent megtesz, hogy valamit sikerre vigyen. Lehet, biztos, hogy ez kell ahhoz, hogy eredményeket érjünk el. ugyanakkor érdemes ezt is rugalmasan kezelni, mert ezekben a dolgokban könnyű túlzásokba esni, és azt hajtogatni én megteszek mindent, útközben pedig elveszik az öröm az érzés, hogy valamit elértünk, hogy vannak részeredmények, biztató jelek. Illetve a teljesen jó, szinte tökéletes eredménnyel sem vagyunk elégedettek, mert lehetett volna még jobb, mert minden lehetne még jobb. 

Senki nem befolyásolja a jókedvét

Hm, ez elég nehéz, mert hát könnyen elrontható az ember jó kedve, esetleg, viszont aki ezt tudja szabályozni és azt mondani, hogy saját kedvemért csak én vagyok felelős, az szerencséd ember. 

Ezen az útvonalon fogom fejleszeni magam, persze a tökéletesség igénye nélkül.Vannak még jó kérdések ezzel kapcsolatban: ha feszült vagy megtudod-e fogalmazni magadnak, hogy miért? Mennyire vagy jó vezető? Mennyire szeretsz emberekkel ismerkedni?

Szép napot.

update: Nem valami írás, de annyit vesződtem vele, hogy itt hagyom hátha valakinek mégis tetszik...