Legyél olyan, mint egy postabélyeg! Addig tapadj rá valamire, míg célba nem érsz!

Josh Billings

És ez biztos?

Alibanya

Porszívóztam. Egy nő mindig csináljon valamit - ez az én mottóm - így lesz hasznos... Az agyam persze dolgozott ezerrel, mert nagy meglepetésre ez a tevékenység nem kötötte le minden erőforrásomat. Azt meg már tudjuk, hogy a legjobb gondolatok, házimunka közben születnek. Szegény Agatha Christie is kénytelen volt mosogatni, hogy néhány krimi eszébe jusson, hiába, így vagyunk programozva. Egy ideje azon gondolkodtam, hogy meddig? Meddig kell egy cél érdekében az embernek megfeszülnie? Lehet akár feladni is? Vagy, az már a gyengeség jele, és akkor máris lúzer az ember, vagy mi? Lekvár vagy, rinyabéka, nem teszel semmi erőfeszítést, várod az ölbehullás, az ablakon bedobálást és így tovább. De, másfelől mégis meddig kell erőt feszíteni? A vasemberség is lehet unalmas, már egy darab gránitnak érzem magam időnként, gyakran.

Nézzük csak, elhatározol lassan, vagy gyorsan valamit, most nem ilyesmire gondolok, hogy szeretnék egy könyvet, vagy ruhát megvenni, vagy moziba menni, ezek banális dolgok, ezeket akarja az ember, aztán vagy megvalósul, vagy nem. A nagy tervekkel kapcsolatos a tipródás, elhatározod, hogy változtatsz az életeden, hogy másként éled, de valahogy nem sikerül, meddig kell erőltetni, kitartani? Kitűzöl egy célt, amit szeretnél megvalósítani, de sehogy sem akar összeállni a dolog. Akkor hányszor kell nekifutni? Tényleg mindaddig, míg nem sikerül? És ha soha? Meddig kell akarni? Míg tényleg bele nem pusztul az ember? Lehet, hogy túlzó volt a cél, megvalósíthatatlan? Nem jól lettek felmérve a lehetőségek, a körülmények, akkor ér feladni, vagy újratervezni? De lehet éppen akkor téved az ember, és csak a könnyebb utat keresi? Na? Egyáltalán milyen célokat kell kitűzni? Könnyen megvalósítható, vagy szárnyaló? És mondjuk a szárnyalókat lehet inkább feladni, hiszen úgyis szárnyaló volt, a magamfajtának elérhetetlen? Gondolom mindenki tudott követni. 

Megkapni valakit, ez is lehet egy cél, vagy új munkahely, vagy lefogyás, most csak úgy random gondolkodom, inkább az úgynevezett kitartás a tépelődés tárgya. Meddig, meddig kell ezért minden erőt bevetve harcolni, és mikor kell, lehet feladni. Lehet, hogy éppen akkor adom fel, amikor már a majdnem célt értem? Karnyújtásnyira vagyok, csak a fáradságtól már nem is látom a dolgokat? Vagy már tök mindegy, ha ebbe az állapotba kerültem már az elért célnak se tudnék örülni? Milyen támpont van, mire lehet támaszkodni? Miből lehet, tudni, hogy ezt most már nyugodtan feladhatom, felesleges a kitartás, ez egy halott terv, egy elérhetetlen? Illetve, ez az amiért a végtelenségig harcolnom kell, mert a végén elérem a célom. Van nehezebb döntés a feladásnál? Kiöntsem vagy se, az eddigi töméntelen energiát, amit a feladatba ömlesztettem? Illetve feleslegesen rakjak még bele, nem eleget pazaroltam már eddig is? Lehet a küszöbön állok? Lehet mégsem volt felesleges? Miért ilyen rohadt bonyolult minden? Néha már annyira fáj ez a folytonos döntési helyzet, hogy reggelente a bugyit is nehezemre esik kiválasztani. Kezdtem érteni a Zuckerberget, az összes szürke pólójával. Viszont sikerült megdöntenem az egy posztban elhelyezhető kérdések számát, ez a cél mindenképpen megvalósult.

Mentem hazafelé a buszon, két nő beszélgetett a Juliról, aki egy magányos picsa, nincs senkije, és néha ideges, mert hogy baszatlan, mi mástól is lehet ideges egy nő, Juli egyben a főnökük is úgyhogy a téma különösen élvezetes. Azt mondta erre az egyik, bizony, még gyereke sincs, mert egy parazita is a szemétje.. Hát itt tartunk, ki vert a verejték, egyetlen bizonyítéka van már a hasznosságnak - a gyermek.. Úgy tűnik, vannak kérdések, amelyeket mások szeretnének megválaszolni helyettünk Én ezt se szeretném, akkor már inkább tipródnék. De meddig? és itt akkor lehet újraolvasni az egészet...

A világon csupán két tragédia van. Az egyik az, ha valaki nem tudja megszerezni azt, amit akar, a másik az, ha megszerzi.

Oscar Wilde