A hétvégén hegyet másztunk családosan, ja, hopp én nem vagyok család a két gyerekemmel a mai definíciók szerint, hanem valami képződmény, ilyen módon hát képződményi kirándulás keretében felmásztunk egy hegyre. Azért hegy, mert egy egész filmet láttam valamikor arról, hogy 500 méter felett minden felület hegynek számít, és mi 537 méterre kúsztunk fel. A lányom mondta is, hogy most már végképp nem érti azokat az embereket, akik fel akarnak mászni a Himalája tetejére, és hogy egy kicsit lejjebb is már ugyanezt a kilátást látta és ezért nagyon kár volt még fél órát felfele baktatni. Mindegy, a nap végül is szerencsésen zárult, boldogan elfáradtunk, vigyorogtunk és alig tudtunk hazamászni.

Ábrándoztam aztán az ágyban hanyatt fekve. Ez nekem marhára könnyen megy, már úszom is dolgokban, mint az aranyhal az akváriumban. Semmi pénzért nem mesélném el azonban még itt a blog magányában sem, hogy konkréten mennyi marha álomképem van, nincs az a cucc, amiért megtenném. De, erről akarok értekezni, ha sikerül, hogy mennyire lehet ábrándozni, de lehet, hogy ezt az időt is inkább ábrándozással töltöm, fene tudja. Ahogy elnézem magam rendesen beletoltam a témába pár órát. Olvastam, hogy ez akár beteges is lehet, hogy van akinél odáig fajul, hogy ki sem mozdul a lakásából, mert hogy sokkal jobban érzi magát a saját álomvilágában, mint odakint a világban, az emberek között, vagy különböző programokon. Én szeretek ábrándozni és tartok tőle, hogy felelőtlenül sok órát elolvasztottam ezzel már eddig is. Ez van. Az élet néha sivár és kegyetlen, aztán az ember magára rántja az ábrándozást. Voltam én már minden, sikeres író és szex bomba, csak pár szerény fordulatot említenék... szerencsére találtam tudományos magyarázatot a tevékenységre:

"a neurobiológusok és kognitív tudósok azt mondják, agyunk akkor működik a leghatékonyabban, ha hagyjuk szabadon kalandozni"

Azért van valami megváltós a tudósok működésében, mindenre előbb-utóbb lesz valami ésszerű és kőszikla alapokon nyugvó magyarázat. Az van, hogy nem is ábrándozom, csak az agyamat fogom hatékonyabb működésre. Úgyis van dolga elég, megoldásokat kell itt találni mindenfélére. Kezelni a szorongásaimat és egyéb agyfoltokat. Most a tudomány is újra mellém állt és azt mondja nyugodtan ábrándozzam mindenféléről, a magassarkúban gyönyörűen feszülő lábamról, vad szerelemről és észveszejtő sikerekről, titokzatos utazásokról és vadregényes irományokról. A cikk maga ugyan igen visszafogottan fogalmaz, annyit mond, hogy a gondolataink több mint fele ábránd, merthogy azon gondolkodunk, hogy mit főzzünk vacsorára - na ez aztán egy elrugaszkodott vágyálom, a lényeg azonban nem is ebben van, hanem magában a tevékenységben. (Engem mindig megdöbbent a tény, hogy aznap is kell vacsorát készíteni és el nem tudom gondolni mi is lehetne az, de akkor meg már jó részt késő - azért eszünk)

Nem véletlen, hogy a legtöbb zseni szórakozott és szétszórt – ebben az állapotban képes az agy igazán eredeti megoldásokat találni különféle problémákra. A mindennapi életben sokszor annyira leköt bennünket egy-egy személyes problémánk megoldásának vágya, hogy nem tudjuk a háttérbe szorítani azt. Ha azonban mégis megtesszük, a tudatalattiból a felszínre tör egy megoldás, méghozzá akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá - ez azért ilyen szép mondat, mert kimásoltam a tudós írásából. Daniel Goleman az úr. Még további jókat is mondanak és én ezzel teljesen meg is nyugodtam ezen a téren, és továbbiakban is jelentős mennyiségben fogok ábrándozni. A fantáziáló emberek bátrabban nekirontanak a dolgoknak, mert könnyebben megfeledkeznek a negatív következményekről. (Ezen a ponton egyből magamra ismertem) Bátrabban és felszabadultabban hoznak meg döntéseket! (Ez necces, szóval még gyakorolnom kell) 

A mai napra egy kérdésem maradt szabad-e boldognak lennem? 

Végül ezt nézzéttek meg a mérnöki szívemnek oly kecses és mértanilag pontos tortákat hozott létre egy nő Oroszországban, és te tükörsima észmegáll. Ilyet én miért nem találtam már ki, na még egy kérdés. Ábrándozzunk!