Lehet ítélkezni egy email cím alapján? Minap beszélgettem egy férfival - ez ilyen hagyomány nálam -  kérte, hogy térjünk át a levelezésre. Még nem sok szót váltottunk, de legyen mondtam:  napkirályfia@ mondta, nem napkirályfi, hanem fia, ne keverjem össze. Az ismerkedés valahogy ezen a ponton megakadt, ez volt az a lépcsőfok, ahol én már nem mentem tovább. Nem tudok bővebb magyarázatot adni, talán a telihold tette, vagy a horoszkóp, nem tudom. Szélirány? Olyan bánatos lettem, vagy sok lett már, meghatározhatatlan. Napkirályfia. Oké, mondtam kleopatraarabokvedelmezoje@ ról várd levelem. Majd megittam egy pálinkát és lefeküdtem. Ez volt egy tömör bevezető.

Olyan valami létezik, hogy az emberből kiveszik minden írói hajlam? Ugye nem, csak valami átmeneti betegség ez rajtam, legalábbis szeretném. Ezt csak idevetettem, nem igazán komoly a gondolat és nem is ez a tárgyalás. Az most jön.

Válságos időket élek. Be kell vallanom itt valamit, saját magamnak, meg a nagyvilágnak is. Ezt a blogot pár éve írogatom és főleg arról szól, milyen szédületes élményekben részesültem, miközben férfivadászatba bocsátkoztam. A valóság nem teljesen ilyen. Az élmények, tapasztalások megvoltak, de én végestelen végig szerelmetes voltam egyetlen egy emberbe, rövid kihagyások kivételével. Mégpedig nagyrészt reménytelenül. A blogot is akkor, és azért kezdtem el írni, mert ez a kedves férfi éppen kidobott. Azt kell mondjam sajnos csak átmenetileg. Az egész történet sanyarú, mint az éretlen citrom, vagy mint az úttesten szétlapított füge.

Az elbeszélés évekre nyúlik vissza, ha valaki szeretne egy papírzsepis, szerelmi történetet itt most elolvasni naplementével és rózsaszirmokkal, az nagyot fog csalódni. De még csak valamiféle hapiending is hézagos a történetben. Semmi pozitív fordulat, amerikai történetépítés. Lúzertörténet, úgy ahogy van. Megpróbálom összefoglalni. Nem lesz könnyű, mert az ember hajlik a magyarázkodásra, részletekben való elveszésre az önsajnálatra és úgy egyáltalán, a nyálas érzelgősségre.

Az embert társkeresőn ismertem meg, ha a mai eszem van akkor, ami nem volt, egész másként alakul a történt. Gondolom én, most, a mai eszemmel. Akkor azonban nem a mai eszem volt, hanem az akkori, ez remélem elég zavaros mondat volt. Meg ugye a szerelem útjai kifürkészhetetlenek, ebből a csodálatos origóból induljunk ki. Egy villamos megállóban találkoztunk, onnan ismertem fel, hogy ez most egy nagy találkozás, hogy megbotlottam, ez az amerikai filmekből ismert, ikonikus jel, arra nézve, hogy itt most érzelmi jelentőségű részhez értünk. Több filmből is tudjuk, hogy amikor a nő hanyatt esik, vagy hülyén vihog, esetleg tűsarkúban fut, megbotlik, ráönti a kecsapos krumplit a férfi nadrágjára, akkor értelmileg labilis állapotba került, esetleg szerelembe esik éppen, vagy a női princípiumokat valósítja meg. Tudom, ez azért túlzás, mármint a szerelem, de megilletődtem, ezt állíthatom. A találkozást másik találkozás követte, csók és egyéb kellékek. Valamint csetelés, főleg az. Ezek anyaga egy régebbi típusú számítógépet színültig megtöltene. Több ezer oldal, egyszer lementettem és átalakítottam world dokumentummá, innen az adat. Ezt miért tettem nem tudom, egyszer sajtot is próbáltam készíteni, meg makramét, néha vannak megmagyarázhatatlan kilengéseim és próbálkozásaim. Szerelembe, a találkozáshoz képest, fél év múlva estem. Percre pontosan tudom, egy áprilisi napon. Csütörtök volt kb. fél egy, na ekkor történt. Emlékszem, egyik pillanatban még csak ültem az íróasztalnál, a következőben, meg szerelmes lettem. Ilyen ez. Közben küldött nekem egy zenei anyagot, amelyben zongoráztak. Ez volt a vízválasztó, ha lehet ezzel a szóval élni, ebben a helyzetben, én meg voltam a partra vetett hal. Ez a kapcsolat nagyon szerencsétlennek bizonyult. Kapcsolatnak is alig nevezhetjük, bár mivel mindketten ezzel a szóval illettük, talán mégis megkockáztathatom ezt a kifejezést.

Egy év vergődés után, egy fáradt októberi napon, az ember azt írta nekem hogy elég lesz ebből. és tényleg. Már korábban is elég volt, de addigra meg már biztos, ezt azonban senki nem tudta, nemhogy én. Sírtam rítam, elkezdtem blogot írni, hogy aztán pár nap után ugyanott folytassuk csak immáron levelezés formájában. A levelek is több kötetnyi anyagot biztosítanának az érdeklődőknek, de ehhez ugye legalább az egyikünknek valamiféle celebnek kellene lennie, vagy hadvezérnek, vagy valami ilyesmi, de erről szó nincs. Képzeljék el Rákóczi összes levelezését a bujdosás alatt, és azt szorozzák meg öttel, valami ilyen mennyiség. Igen unalmas levélkék ezek, a legtöbbször előforduló szó, a miújság. Mi ez már kérem? Ez ment hosszabb rövidebb szünettel, egészen a múlt hétig. Mondjuk tavaly már alig találkoztunk meg alig is írtunk, jól kigyógyítottam magam az egészből. Nagyon erős önszuggesztió és hidegvizes borogatás, valamint egy váratlan szerelem segített ebben. De és akkor idén újévkor, valami gyengeség kapott el, mondhatnám rés a pajzson, és meglátogattam. Na ezt nem kellett volna, sikkantana fel most valami kapcsolati tanácsadó, vagy egy okos nagynéni. Ezek nem álltak akkor aznap a rendelkezésemre. Meghívott, elmentem, így ennyi. Az ember elméje beteg, az egyszer biztos, legalábbis az enyém és könnyedén átadja a helyet a szívnek, ha mondhatok efféle lapos hülyeségeket. A szívem újra bevezényelt a sötét susmuserdőbe. Olyanokat képzeltem, balga, naiv módon, hogy izé, most minden más, hát milyen aranyos már. Hülye. Azért kicsit már fejlődtem és pár hét lobogás után, már léptem is. A szívem darabokban. Ahogy a melankolikus lányregények végén szokott lenni. Kisprobléma, hogy én meglett asszony vagyok, szóval.

Joggal merül fel a kérdés, hogy de miez, miez? A válasz igen nehéz lesz, mert szinte nincs is. Ez nem matematika, vagy fizika, hogy pontos képlettel és számsorral reagáljam le a kedves érdeklődőt, sőt még vektorokat sem tudok hozzácsatolni az ábrához. Ábra sincs. Az embernek van/volt egy másik kapcsolata is, mely vidéken zajlik. Emberem lélekben sérült és még másban is, de ezt most hagyjuk. Viszont egyébként kecses és okos, mely tulajdonságai elegendőnek bizonyultak, arra, hogy beékelődjön szívembe. Na meg a büszkeség (enyém lesz, ha beledöglök is), amely nagyon rossz tanácsadó. Aztán a belefektetett energia visszaszerzésére irányuló újabb energiabefektetés és így tovább. Hevenyészetten írom mindezt le, mert nem örülök az egésznek, és nem is tudom megmagyarázni, főleg a saját motivációmat. Akart is, meg nem is. Vívódott a kényelem és a kihívás között, sejthető, hogy ki nyert. A kényelem. A több néhány sikertelen próbálkozás, hogy behelyettesítsem őt egy tényleges valódi férfiemberrel, a néhány roppant kellemes élmény, találkozás, mély pillanat, ami hozzákötött, a bánat, a vergődés, mindezek együtt egy olyan érzelmi síkot hoztak létre ártatlan lelkemben, mely egyszerűen lepattintotta a férfiak közeledését és kedvetlenné, informálissá tette az én bizodalmamat és elvárásaimat más férfiak iránt. Ha valami éppen össze is jött, az bosszú volt, vagy bánatos felelet az említett ember tetteire, viselkedésére. 

A kilábalás bő egy éve kezdődött. Már leépítettem, elfeledtem, üdén szabadon elmentem egy koncertre, és azonnal, de azonnal szerelemre fakadtam. Egy kellemes élményt kaptam ajándékba, egy fél éves boldogságot. Ez lehetett volna egy jel. Ebből meg kellett volna értenem, hogy ez akaszt engem. De nem, én még egyszer meg akartam mártózni ebben a wasabis, érzelmi pocsolyába. Egészségemre.

Jó hírem van, lépek tovább. Most aztán tényleg. Jöttem haza, néztem fel a szürke égre, és láttam ahogy elszáll, mint egy nagy lufi. Ott libegett és egyre kisebb lett. És nem akartam utánanyúlni, meg sem mozdultam. 

Legközelebb a férfi ing történetét írom meg, vagy valami hasonlót.