Jó napot.

Az idő elszaladt, én meg nem írtam. Akartam írni, de aztán mégsem. Aztán megint írni akartam és elszántan leültem, de aztán mégiscsak nem akartak a szavak kikerekedni a fejemből és rákerekedni a papírra, vagy már a monitorra. Elképedve nézem, hogy egykoron mennyi mindent leírtam és mennyit dolgoztam ezzel. Hagyjuk azomban a múltba révedést.

Vajon milyen hatással voltak mondandóim arra a pár emberre, aki elolvasta, vajon mit értettek belőle és mit nem? Mindenkinek ugyanazt jelentette a történet, mint nekem? Nyilván nem. Ugyan arra gondolt, ugyan azokat az érzéseket hozta ki? Biztosen nem. Ravelnek a zeneszerzőnek volt egy betegsége, egy szomorú betegség, mely azzal járt, hogy lassan de megállíthatatlanul felejtette el a szavak jelentését és ily módon a hangok értelmét, vagyis a fejében összeálltak a dallamok és a művek, ott csengten bongtak, de azokat nem tudta már megosztani velünk, hiszen elfelejtette, hogy a D hangot hogyis kellene leírni, hogy mit jelent a cisz és így tovább. A Bolerót hallgatva, elgondoltam, hogy mennyi gyönyörűség nem tudott hozzánk eljutni, ezen egyszerű kommunikációs gát miatt. Mennyi szépség veszhetett el. Micsoda zene élhetett a fejében, melyet csak ő hallott. A hétköznapokban is így van ez, tele van a fejünk gondolatokkal és nem is kell hozzá semmiféle betegség, mégsem tudjuk egymásnak átadni, vagy nem úgy ahogy szeretnénk. Gondolatainkkal együtt vagyunk bezárva egy belső világba, innen próbálunk kifelé jelezni. Szavak által homályosan előadni, azt amit érzünk. Azonban ezek a próbálkozások sokszor teljesen tévutra, vakvágányra, zsákutcába és egyéb ingoványokba vezetnek.

Szeretnék újra írni és írni és megpróbálni ezeket a kommunikációs akadályokat egyre sikeresebben venni és egyre inkább azt átadni, ami ténylegesen bennem van.

Efféle zenék veszhettek el...