Rám sütött a nap, ennyit a jó dolgokról. Hosszú tél volt, úgy határoztam elmegyek aludni, mint a medve, be a vackába. Az élet megrekedt, csak munka meg sötétség volt, aztán arról meg már mindent elmeséltem. Újdonság: A gyerek beleöntötte a kólát a laptopba, ezzel véget is ért írói karrierem. Eleinte persze még nem gondoltam ezt, reménykedtem, hogy ez a probléma nem a világvége, beadom egy szervizbe és megjavul. Aztán azonban kibontakozott előttem az apokalipszis, a szervizes fiú unottan pöccintett az újával és közölte - egy kanál kóla gyakorlatilag szét marja a laptopot - helyrehozhatatlan károkat okoz, megsemmisíti, bevégzi, kinyírja, de javítani nem érdemes, kidobott pénz. Nem értem ezek után miért gond az atomhulladék?! Csak le kéne önteni kólával oszt annyi. Erre az összefüggésre még senki nem jött rá, ergo ezzel is lehetne foglalkoznom. 

A férfiakkal is visszafogottabban bukdácsoltam, fene tudja annyi már a laza ember, hogy inkább lemondtam én mindenről. Társalogtam, hogy egy ilyen magasröptű kifejezést használjak. Mindenki laza kapcsolatot keres, illetve dugni szeretne elméleti síkon, de valahogy úgy, hogy azért semmi, de semmi erőfeszítést ne kelljen tenni. Ő ráér szombaton 14 és 17 óra között, aki akar odamehet, esetleg meg lesz dugva és kész, neki több energiája nincs erre a témakörre. Ha így összejön akkor lesz nemi élet ha nem, hát akkor alszik egyet. Gondoltam magamba, részemről nem lesz neked semmi életed, azért mindent megspórolni nem lehet, én legalább így látom. Egy másik kedélyes férfi is nagyot alakított, azt mondta azért keres idősebb nőt, mert azok tudják hol a helyük. Nekem ez nagyon békebeli mondat volt, felélesztette bennem a hamvadó femináci szellemet, vagy mit, olyan undok féle lettem tőle. Még ha tudom is a helyem engem ezzel ne szembesítsen senki. Meg nem is kanos most - mondta aztán hát ez van. Ennyi romantikát már nehezen tűrtem, beleállt a nyakamba, nehezen forgott. Inkább Sedlacek jó és rossz közgazdaságát olvastam. Valaki itt meglebegtette, hogy biztos megtaláltam az igazit, végül is igen, lett egy macskám. 

Amúgy a könyv nagyon tetszett, megkedveltem a közgazdaságtant pedig eddig ellenszenvvel voltam iránta. Ez amúgy teljesen érthető, hiszen téves szempontból vizsgáltam, mint a tudósok és halandók többsége az elmúlt száz évben, merthogy ugyanis valami egzakt tudománynak vélték, ami marhaság. Teljesen kihagyták belőle, hogy emberek a résztvevői, akik olyan kiszámíthatatlanok, hol dolgoznak a pénzért mint az állat máskor meg inkább alszanak, vagy a barátaikkal fecsegnek és azt is ugyanolyan fontosnak vélik. Megint máskor rosszul érzik magukat attól hogy becsapnak valakit, vagy hogy eszelős a kamatot számolnak fel, meg ilyenek. Ideje tehát az erkölcsöt és a pszichét is bevonni ebbe a tudományba. 

Nem tudom mi lesz, most kicsit hozzájutottam géphez, de a laptopot továbbra is marja a kóla megállíthatatlanul. én mondjuk nem látok belőle semmit a gép működik csak pár betű használhatatlan, viszont azok is nélkülözhetetlenek a bloghoz... szomorú vagyok.

Szülői eredmények törtek a magaslatokba az elmúlt napokban, hiába minden területen osztatlan sikereket érek el. Nincs itt mit kertelni, cukorborsó az élet. Annyira megkönnyeztem a történetet, hogy kénytelen vagyok itt is elmesélni, mert ami jó, az jó, na. Történt pedig, hogy a gyermekem, feladatot kapott az iskolában, mégpedig a hittanórán. A feladat igen egyszerű, ám de bájos volt: kis dramaturgiával és rendezéssel varázsolja már oda a gyerek a karácsony estét az osztályterembe, úgy ahogy otthon lenni szokott. Had kukkantsanak bele, az aranyos emberek. Csodálatos feladvány, nagyon jó pedagógiai ötlet és más egyebek. Az osztálytársak játsszák a szerepeket, a családtagokat, a gyerek instrukciói alapján.

Kislányom tehát nekiveselkedett a feladatnak. Rövid kitérőt tennék és előzetesen, dióhéjban elmesélném, nálunk hogy alakul az ünnep. Nagy ebédelés, mákos guba, sóba vízbe bableves és így tovább minden korán, időben, majd a család jelentős része átvonul a moziba. Addig én, mint Jézus, meghozom a fenyőt, alá tolom az ajándékokat, elindítok valami nagyszerű karácsonyi muzsikát, és mit sem sejtve elszenderedek egy félreeső sarokban. Addigra, ez utóbbi rész, teljesen spontánul sikerülni is szokott... A család hazaér, döbbenten tapasztalja, hogy míg anya szunyókált, teljesen váratlanul, megtörtént a varázslat! Ott áll a fa, feldíszítve! Felébresztenek, én is kellőképpen elámulok, leeseik az állam, meg még más elképedéseim is vannak, majd szétosztjuk az ajándékokat. Ezen gyermeteg kalandjátékot, még most is leszerepeljük, holott már mindenki tudja a mögöttes huncutságokat.

Na most, leánygyermekem, ebből a fordulatos és részletgazdag történetből azt a pillanatot ragadta meg, amikor ülnek a moziban. A táblára felírta: Star Wars - ezt nézték tavaly, majd megparancsolta a szereplőknek, hogy a padból nézzék a táblát. A hitoktató, azonnal véget vetett a galád jelenetnek és szánakozva figyelte gyermekemet. Édes kicsi bárány, hát hol itt a szeretet, az egymásra figyelés, meg a meghittség, ó eltévelyedett lélek a sivárság kriptájában, öleljelek keblemre. A gyerek ezt már annyira nem akarta, mondta, hogy ő csak nem akart túl sokat gondolkodni. Itthon aztán elmesélte, hogy így esett a dolog, mondtam is neki, hogy hülye vagy fiam, hát így járatod le anyád, miközben kilószám vonszolom fel a fenyőt titkosan, és az egyéb dolgokat meg se említem, de és legalább a kuglófot említetted, amit sütni szoktam, á mindegy?!... 

Még a végén a nyakamra jön a gyámügy is, te jóságos ég, gyerekridegtartás... Szeretetünnep, amúgy nagyon várjuk, lesz megint sztárvársz ugye, megvarázsolom a fenyőt, ahogy szoktam, kuglóffal és ajándékokkal és megint elfütyüljük a dzsingel belszt is, tisztára hagyományosan. 

Az idő töretlenül halad előre, már mindjárt megint szeretetünnepelünk. Sok minden történik körülöttem, rengeteg az esemény, meg akció, csak pénz, meg férfi nincs. A minap egy véletlen beszélgetés során kiderült, hogy nem csak én vágyódom ilyesfajta történésre már, hogy esetlegesen egy férfi mellett aludjam, hanem sőt más nők is hajlanak erre az élményre, érzetre. Gondolok itt a magamfajta, egyedülállóra. Mi, a társadalmi hasznosság peremén tengődő, idősebb és problémás, gyerekkel és más "púppal" megzavart nők, akik azonban mégis élünk és vannak érzelmeink, sőt libidóval is rendelkezünk. Mi bioszövetek, az összes előítélet és megvetés ellenére, még úgy időnként szeretnénk valamit, vannak vágyaink. Elképesztő makacsság ez! Leggyakrabban mi magunk is fejlehajtva állunk, zokszó nélkül elvagyunk, csak időnként csap belénk ez a félelmetes erő, hagy basszus azért én még nő vagyok! Aztán újfent elporlad ez az érzés, és csak egyszerűen végezzük a dolgunkat tovább. A gyereket visszaadni nem lehet - bocs a kifejezésért. Az életet újraélni sem lehet, ebből kell kihozni a maximumot, már ha lehet.

A konyhában teáztunk, amikor is hasonló paraméterekkel rendelkező kollegina (biológiai selejt, problematikás életút - gyerek, érzelmi anorexia) elpityeredett. Van szeretője, mivel ez a leginkább járható út az irányba, hogy némi érintést és egyéb illúziót begyűjtsön az ember. Nos a szerető belengette, hogy egy éjszakát most Klárikával tölt (ez egy kitalált Klárika persze, ahogy kell). Klárikának aztán beindult a fantáziája, micsoda éjszaka lesz és együtt, este iszogatnak majd és reggel közös kávé, meg forró éjszaka végre a csini hálórucit is felveheti... Kinyílt a mesekönyv alaposan. Több alkalommal is vissza-vissza tért az eseményhez. Esetleg vacsorát is csinál - ezen tépelődött. A nagyszerű ábrándozás Tibi telefonjáig tartott.

Tibi, amikor telefonált, hogy megbeszéljék a részleteket, a következő remekbe szabott és tömör forgatókönyvet adta elő: Éjfélkor érkezem, meglépek a munkáról tudod, éjszakás leszek, legkésőbb négykor el kell jönnöm, hogy fél ötre visszaérjek, aztán hatra meg otthon kell lennem, de hát tudod... Egy világ omlott össze. 

Klári tehát megkövülten ült a finom szívecskés teabögrével, a remek formatervezett H&M gatyóban és megpróbálta sztoikusan elviselni a csapást. Könnyáztatta szemekkel pislogott reám, te most érted ezt? - kérdezte - Ez mitől együtt töltött éjszaka, szerinted?

Szomorúságomat, csak fokozta, hogy ma Magyarországon minden harmadik 15 éves fiú funkcionális analfabéta. Mi lesz velünk? 

Az élet merengve megy tovább, hamarosan megtudjuk ki lesz az USA új elnöke, ami egy hosszas, tudósok, pszichológusok és lélekgyógyászok, netán szociológusok figyelmére méltán igényt tartó, periódus végét jelenti. Van egy érzésem, hogy szopórolleres a dolog, az amcsik túlhúzták magukat. A megtört fehér ember, ugye. Lehetséges, hogy meglesz az első nyilvánvalóan bunkó, elmeroggyant elnök, vagy az első női elnök, akinek e miatt akár még örülhetnék is, de valahogy erős rossz érzéseim vannak vele kapcsolatban is. (Közben az idő kereke nem állt meg, az elmeroggyant győzött a boszorka felett) Mindenképpen történelmi napokat élünk, ezt kedves miniszterelnök urunk is megerősítette, úgyhogy teljesen biztos is vagyok benne. Ami engem illet szeretek történelmi időket élni - hamarosan Barcelonába utazom pontosan 5 óra múlva és gyakorta elfog az elmebaj az örömtől, legalább e téren van valami hepinesz. Az elnök választás kapcsán még egy felhőtlen megfigyelésem volt, a 69 éves Hillary vénséges öregasszony boszorka, míg a 70 éves Donald, hát az egy fess legény, egyes vélemények, kommentek szerint, ennyit a viszonyításokhoz. De legjobban Veles egy macedón városka profitált  az egészből, ahol 140 Trumpos hírportált működtetek, ebből élt már az egész város, mindenki álhíreken agyalt, ezen töprengett - #therealamerica #justicefortrump stb, az amerikaiak meg rájártak, mind a mézre. Igaz, egy klikk az 1 cent, vagy ilyesmi, csak arról feledkezett meg a gugli, hogy van a világnak olyan része, ahol ez a tétel is bizony megmozgatja az embereket.

Ebet kutyával kell gyógyítani, mondja a népi bölcsesség, én is arra gondoltam, hogy ismerkedem én tovább, ezt a kis zsákutcát gyorsan felejtsük el. Felpasszoltam magam a netre és igyekeztem boldog lenni, végül is hosszabb szünetet tartottam, hiszen amíg a makettessel bíbelődtem, nem törődtem én mással, szívembe akartam zárni, nem volt kérdéses.

Beugrott tehát egy nyurga fiatalember, nem vacakolt, telefoncsizzunk, találkozzunk! Mondta lelkesen. Oké, én sem mondhatok egyebet, találkozzunk. Most megpróbálom egyszerű szavakkal, bár óhatatlanul némi zaklatottsággal elmesélni a szombati történéseket.

Amikor hívott, úgy tíz körül kicsit kevésbé voltam lelkes, de elszántan találkozni akart. Legyen, legyen, hat órakor a Mamutban, de hívjam ha indulok, mert elmélyülten kell dolgoznia egy angol szövegen.  Ó jaj, akkor találkozzunk máskor, elmélyülést én nem szívesen zavarok. De, látni akar és kész, de biztos találkozzunk, ide autózik ha akarom és csodálatos lesz. (ez lett volna a helyes választás, az író utólagos bejegyzése). Felkerekedtem tehát, öt óra fele, felhívtam, hogy indulok, éppen az anyjánál van - mondja, de siet, fut, ott lesz - úgy emlékeztem elmélyülten dolgozik, na mindegy, lehet az anyjánál volt az.

Szép nyugisan közlekedtem, puha sál, zene a fülembe, séta és villamos. Hatkor épp a Széll Kálmán térhez evezek, amikor zörög a telcsi: Gondolom te már ott vagy? mondja. - Miután megbeszéltük, ez nem egy nagy kihívás, igen éppen most szállok le a villamosról. Mert hogy, ő most a Fővám téren van, egy haverját várja, át kell adni egy nagyon fontos anyagot, és akkor kocsiba pattan és már indul is. - Úgy érted, hogy várjak rád fél órát? - kérdeztem, és azt hiszem ez az az állapot, amit a népi egyszerűség gutaütésnek nevez. Hát, nem lesz az fél óra...legfeljebb 25 perc, mert nagyon siet, de ha gondolom szálljak vissza a villamosra és itt zavaros és követhetetlen útvonal tervezés következett, arról hogyan tehetném meg, hogy én valami formában utána száguldok a Fővám térre. Zuhog az eső, jegyeztem meg biztos nem vetted észre, na de ő esernyővel vár. Na, várd csak az anyádat - gondoltam, ritkán vagyok én dühös, de most lehet egy kicsit mégis - és mi van ha addigra az Ecserin leszel? Oda is kövesselek? Ezt nem értette. Hagyjuk, mondtam és elköszöntem. A Mamutban azonmód elfogyasztottam egy csokiöntetes palacsintát, ami még jobban felidegesített, mert eszembe jutott, hogy ez nyilván mind a seggemre rakódik. Ja, még lenyomott egy sms-t: bocsáss meg, nem így akartam...

A horoszkóp szerint szeptember 19.-e óta valami irdatlan szerencse hullámban vagyok, (mi lenne, ha nem, bele se merek gondolni) erre a hétre, kifejezetten azt írta, hogy egy kellemes, mély, érzelmekkel teli kapcsolat kezdetére van kilátás. Igaz nem említette, hogy ez egy férfivel valósulna meg, lehet a székpárnára gondolt, amit a héten vettem magamnak, ide az alkotáshoz. Most megszavazok magamnak egy hosszabb pihenőt, mert agyfaszt kaptam itt már, jönnek az útleírások és hogyan főzzünk akármit posztok.

Nem is tudom, hol kezdjem el, talán a legegyszerűbbnél és lassan fokozom a helyzetet. Az amerikai népek igencsak felháborodtak azon a tényen, hogy a Starbucks idei ünnepi papír kávéscsészéi nem pirosak, hanem zöldek. Na. Méltatlan ez az ünnephez, meg a sok gondtalan emberhez, hogy úgy mondjam a hagyományokhoz. Pirosnak kell lennie oszt pont. Szerintem ez a kispolgári élet biztos jele, meg a magas GDP-é, Amerika tutira jól teljesít, ezen nem kell senkinek aggódnia. Térjünk rá azonban a valódi eseményekre, bár megígérem, hogy ha úgy adódik élőben is megtekintem ezt a papírlázadást, amelyet a Starbucks végrehajtott, fel akarok háborodni már.

Volt nekem, vagyis van is, egy álmom, hogy végre újra együtt alszom egy férfival, úgy értem vele töltöm az egész éjszakát. Egyszerű álmaim vannak, szeretnék még egy finn tó partján üldögélni és vízipipálni, de az még nem teljesült. Az első, hűha, na az igen. Volt már itt több fejezet erről az emberről, a makettesről, meg a leveléről. A hátérben gördült a történet szépen lassan, like a rolling stone. Meglátogattam őt, megnéztük az elmaradt filmet, sétáltunk, csókolóztunk a hídon, mi egyéb, aztán az a rész következett, hogy eljön ő is hozzám. Az őszi szünet adta magát, nem is alakulhatott szebben a dolog. Kicsi ellenérzéseim azért voltak (baljós árnyak), merthogy nemileg nem nagyon ért hozzám, egy egy csók, aztán annyi, fene tudja valahogy úgy éreztem, hogy ennél már tovább is merészkedhetnénk, ennyi együtt töltött idő után. De, tegyük fel ilyen alapos fajta, nem akar a szekér elé szaladni, vagy miféle mondás van erre, ja rúd, na oda nem. A barátnőim is mondták legyek megértő és türelmes, ez most végre olyan igazi, lassan bontakozós, mindenki kap időt mindenre és esélyt kell adni a boldogságnak. A jó bor is lassan érik, meg hasonlók. Hatás alatt voltam, tagadhatatlan, nem láttam az erdőt a fától? 

Eljött a nap, úgy indult mint bármely másik, felkelt a nap. Futottam egyet, majd nekiláttam takarítani. Kis lakáskuckómat aranyosra és illatosra sikáltam, ahogy azt már kell. Vacsorát is ígértem az embernek, annak is nekiláttam, ananászos csirke, valahogy ez jött ki a fejemből, meg ilyesmi volt itthon. Azt is mesélte, hogy ő mindig gombás-tejfölös csirkét főz, hát én akkor majd megújítom ezt - mondtam. Délutánra minden készen állt, a kaja illatozott, megterítve, hangulatos fények, én kis feketében. Nem volt pontos időpont megbeszélve, de úgy éreztem hat-hét óra körül jönnie kellene. Én legalábbis mennék, alig várnám, hogy ilyen romantikusan kettesbe legyek. Fél nyolckor még nem volt sehol... rácsörögtem, hogy mégis mi a terve a ma estére, mondta hamarosan indul, má mindjárt, de legalább rögtön.

Az est hátra lévő részeit megpróbálom sztoikusan, minden irónia nélkül elmesélni. Nem lesz könnyű, nem akarnék én itt senkit bántani, de merülnek fel a kérdések bennem sorra, mint hullák a vízfenekéről. Miért? Miért? Miért?

20.39 lementem érte a buszmegállóba, látom üres kézzel jött, sebaj, kis hátizsákja azért van. Kapok egy puszit is. Felvezényeltem a lakásomba, melyet 10 perces körsétával alaposan megtekintett. Érdekes - aszongya - na de együnk, mert nagyon éhes, nem evett egész nap, úgy jött ki valahogy. Asztal, evés, 25 perc elteltével, még mindig eszik, megevett mindent az utolsó morzsáig, közben azért megjegyezte, hogy nem annyira finom... ez mindig jól esik a embernek. Az első sikerélmények már meg is voltak. Egye fene, végül is nem feltétlen a főztömmel akarom lenyűgözni. (kurva jó volt egyébként) Én csicsergek, mesélek, magyarázok, hol a lakásról, hol a normadiai partra szállásról (ez a kedvenc témája), ő falatozik.

21.30 kor végre átülünk a kanapéra és beszélgetünk, gondolom én, pár perc múlva azonban édesen az ölembe hajtja a fejét és - emberek - elalszik. Ülök ott feszesen a szexi fekete ruhácskámban, ölemben egy pasi fejével. Mozdulni se tudok, úgy dermedtem meg, hogy a lábam rendesen alám van fordulva, ahogy megelőzően próbáltam rámosolyogva társalogni. Na banyesz, mi a következő lépés, a roppant erotikus, és tartalmas, férfivel töltött éjszaka irányába? Nem tudom, tényleg nyikkanásom sincs! A Cosmopolitan se írt erről semmit... mi a teendő  alvó férfi társaságában? Nagy nehezen elértem az italom, úgy hogy közben deréktől lefelé nem mozdulok, elég érdekes mutatvány. Azt felhajtottam, hátha eredményez valami eredeti gondolatot. Semmi. Izgek mozgok, csak megébred. De nem...

21.55 a vérkeringés leállt a lábamban, ezért életmentési okokból felráztam az embert és minden megfontolás nélkül azt javasoltam, hogy menjünk át az ágyamra, ott legalább én is fekhetek. Titkosan, nagyon titkosan arra gondoltam, erről valami majd az eszébe jut. Igen, így is történt. Elővette a pizsamáját a hátizsákból és odakészítette az ágyra. Szavam és gondolataim elakadtak, ez hozott pizsamát?! Nem tudom, de az életem folyamán egyszer se jutott eszembe, hogy amikor forró éjszakás találkozóra mentem a férfihez, magammal vigyem a pizsimet, meg az arcpakolásomat, de lám nem mindenki egyforma. Hozta a zöldkagyló kapszulát is, azt majd reggel kell bevennie. Hej Alibanya! Az élet kíméletlen, ad is meg nem is... ilyen ez. Leheveredtünk az ágyra, abban a minutában, már aludt is tovább. Miből vannak egyesek? Én tized ennyit sem vagyok képes aludni, szinte irigységet éreztem, hogy ilyen varázsütésre, a körülményekkel mit sem törődve, akár idegen helyen is így, pikk pakk elalszik. Nagyon jó, és egészséges tulajdonság. Bosszúságomra azonban a takaró tetején elterülve aludt el, hogy még alá se tudjak bújni. Kicsit, de csak egész picit kezdett az agyamon kifolyni az egész jelenet, mi a fasz is ez, hol vagyok én, eltévedtem valami varázskönyvbe, netán erkölcsi kódexbe. Felszólítottam hát, hogy akkor feküdjünk le, ha ilyen álmos. Belebújt a pizsijébe én is a hálóingemben (azért is kimentem és a fürdőbe vettem fel) Na mi következett, hát elaludt újfent, nincsenek itt izgalmas, váratlan fordulatok. Egy darabig szemléltem a mennyezetet, meg a függönyt, meg az árnyakat a falon, meg úgy gondolkodtam szanaszét az élet dolgairól. (bazdmeg). Valahogy aztán csak elaludtam.

23.30 arra ébredek, hogy valaki megcsókol, villám futott végig rajtam, talán mégis?! Csókolóztunk, megmardosta a mellem, nem ez volt eddigi legizgatóbb élményem, de egy szót nem ejtettem, csókolózás tovább, egész szenvedélyes, már éppen felébredt bennem a remény is... amikor hirtelen semmi, összeomlás. A férfi elfáradt és aludni tért, pár perc múlva magához szorított, mint egy plüssmackót és végleg elaludt. Kész. Ébresztő 5.23 kor.

Ez volt kedden, csütörtökön szakítottam vele. Ilyenek vagyunk mi nők. Teljesül a vágyunk, egész éjszakás férfi, aztán mégis pukkadunk és szakítunk. Nem tudom, nyilván bennem a hiba, tolakszom, meg főzök, nőszerű vagyok, kinek kell az ilyen.

UI. Anyu küldött egy dobozka sütit, azt is mind megette. Végül is ennyi öröm azért volt az estben, hogy ha nem is ízlett a kajám, azért jól tartottam.

UI. kettő. Úgy mire gondolhatott, amikor elindult hozzám? De jó piknik? Vagy reméljük nem veszi észre? Áh.

Bukowski szavai illenek ide azt hiszem: "vannak rosszabb dolgok is mint a magány, de évtizedek szükségesek, hogy erre rájöjjünk"

A stresszről hallgattam egy összefoglalót, igen tanulságos. Elmesélem. Kezdjem a dolgot valami - vélhetőleg hasznossal. A történet főszereplője a homár. A homár egy ilyen puhatestű állat, mely egy dobozban, azaz a saját páncéljában lakik. Azonban növekszik, és ez a folyamat kellemetlen helyzetbe hozza őt homárságában. Az ok egyszerű, a páncélja valamilyen oknál fogva nem növekedik, hanem marad ugyanakkora. Ettől a helyzettől a homár feszült lesz, nyomás alá kerül, mozdulni sem tud, pánik hangulat lesz rajta úrrá, ettől cselekvési kényszere lesz, elbújik egy szikla mögé, vagy valami egyéb védett helyre és ledobja ezt az izét, majd növeszt egy nagyobbat, kényelmesebbet. És ez így megy egész életében. Éldegél a homár, közben növekedik, a páncél beszűkül, feszült lesz, gyárt egy nagyobbat, megint éldegél, növekedik és így folyton folyvást, aztán meghal azért ő is. Tegyük fel, hogy a homár, amikor kezdi magát kellemetlenül érezni, elmenne a dokihoz, kapna orvosságot az állapotára megnyugodna, elmúlna a feszültség, és a helyzet nem változna, nem növekedne tovább, ezen nem parázna, szóval a homár örökre maradna ugyanakkor, mint kezdetben, zéró növekedés zéró páncélcsere. Always tha same. Kérdés, hogy ez mennyire lenne jó a homárnak? Boldogabb homár lenne? Örökre kicsiny békés homár maradna. Apró homárok paradicsoma? Következtetés: kell a stressz, hogy tudjál növekedni, változni. Szerintem jó sztori, máris másként tekintek a hétköznapjaimra. Én hetente dobok le egy ilyen kinőtt szart

A szombat azért maradt stresszmentes zóna, legalábbis én arra törekszem, akkor nem kívánok fejlődni, elég lesz erre a hét egyéb napja. Elmentem inkább kedves emberekkel szórakozni. Azzal indítottunk, hogy valami borzadály járművet vezetgettünk, majd az egész borozásba fulladt. A felmerülő téma a szex mennyisége a kapcsolatokban. Miért pont ez nem tudom, de hát a szexi témát valahogy érinteni kell, ha már az ember felnőtt és italozik. Lényegében inkább arról volt szó lehet-e szexmentesen kapcsolatban lenni.  

A felmerülő történet az volt, hogy valakinek a valakije csodálatos kapcsolatban él, melyben a felek nagyszerűen megértik egymást, mondhatni szavak nélkül, csak éppen a férfi nem akarja megszexelni a nőt, mert hogy nem kívánja úgy annyira a dolgot és akkor mi a vélemény? Az illető nő mondta, hogy persze csodálatos, de... Nem idillikus e, egy ilyen nagyszerű barátság, ezer kapocs és szeretet köti össze a feleket kivéve a testiséget. Én rögtön leszögeztem, hogy nem hiszek ezekben az angyali kapcsolatokban. Szerintem ez nem az, aminek lennie kell. Ilyen kapcsolatban én a gyerekeimmel vagyok, anyámmal, vagy egyéb nagyon kedves barátaimmal, de nekem a társ az ennél több és egészen más, és intimitás nélkül nem annyira tudom ezt elképzelni, meg nem is akarom. Ezenfelül elnyomom egy részemet, megnyomorgatom azzal, hogy kvázi nem igénylem a szexet. El tudom ezt képzelni két olyan fél között, ahol mindkettő aszexuális, vagy valami egyéb ok miatt, betegség ilyesmi nem tud ezzel élni. De, hogyan lehet ezt elvárni valakitől, hogy ne éljen szexuális életet, mert a másik fél nem akar, nem tud, ugyanakkor azért elvárja a hűséget.

Na de mi van akkor, ha telik múlik az idő, minden rendben van a kapcsolatban és akkor egyik fél hirtelen beteg lesz és nem tud tovább szexelni. Akkor azonnal ott kell hagyni? Szövődött tovább a gondolat - ilyen esetben már van közös élmény bőven, tudja az ember, hogy mit kapott eddig és hogy esetleg mit fog kapni, ha rendben jön a másik, vagy esetleg van miért elnézni egy ideig. Töprengtünk ezen tovább. Kétségtelen vannak kemény időszakok egy kapcsolatban, és nem kell fejvesztve menekülni azonnal, de így belevágni? Valami folytán némileg divat lett ez az éteri, föld felett lebegő kapcsolat típus, amikor a felek egymás tekintetétől boldogok és a nemes plátói szerelmet magasztalják. Hát lehet. Részemről érdektelen a dolog. 

Nem tudja, mondta erre a témát felvető nő, de a barátnője olyan boldognak látszik ebben a szexmentes kapcsolatban! Tényleg? Akkor, miért mondta el neked, hogy minden jó, csak nincs szex? Valahol ez mégis csak zavarja és az nem fog annyiban maradni, ezek a dolgok lappanganak, emésztik az embert... és egyszer csak robban. Bár egyesek azt mondják kiválóan el vannak szex nélkül, mindent el kell már fogadni, ezt az időszakot éljük. Végül is én a párok belső ügyének hagynám a dolgot, ha nem találkoznék nap, mint nap azzal a témával, ismerkedés közben, hogy de nekünk, már nincs szexuális kapcsoltunk és én ebbe beleőrülök, ezért keresek szeretőt, megoldást.... Nem hiszem hogy sokkal okosabbak lettünk ettől borozgatástól sem.

A kolléganőm ma bevallotta, hogy a pasija mindennap, azaz minden reggel küld neki a farkáról egy fotót. Éppen a macskájáról készült képeit lapozgattuk a telóján, amikor ezt közölte velem, kicsit meg is ijedtem - cic mic aztán egy dákó, nem biztos hogy szegény lelkemnek ez egészséges. Kapcsolt és kacarászva elmondta, hogy de mindig ki is törli azonnal. Mit mondjak, megkönnyebbültem, nem szerettem volna egy komfortos, otthonos közegben elfekvő eszközzel találkozni, tiszta váratlanul.

Megvolt még egy születésnapom, nem fogom megmondanihanyadik, erről ennyit. Nagyon kellemesen telt, különböző szénhidrát merényleteket hajtottam végre más, más emberek társaságában, saját magam ellen. Csodálatos volt. Ezen felül rengeteg kedves megkeresést kaptam. Ragyogtam. Kár, hogy évente csak egy van...

Az élet azonban nem áll meg töprengeni ilyen alibanyás dolgokon, hanem megy tovább. A "minden percért kár" mozgalom jegyében ismételten jelzem, nem lesz ez egy nagy megszólalás, mert azt mégsem lehet, hogy folyamatosan kurva jókat írjak ide. Azonban, de meg kell, hogy írjak egy fordulatot. Ahogy eveztem péntek délelőtt az életben, vagy az életen keresztül, és azon tanakodtam, hogy hány percet várjak még a következő kávémig, levelem érkezett, úgy bepottyant. Teljesen váratlan volt, ami azért gyakori tünete a leveleknek. Néztem, néztem még gondolkodni sem volt időm, már futottam is végig a sorokat: 

Talán még emlékszel rám. Sajnálom, hogy anno elszúrtam az ismerkedésünket! Valójában tetszettél, és ahogy kezdtelek megismerni, úgy éreztem, hogy komolyabb is kialakulhatna közöttünk. És ettől valahogy megijedtem mert nem számítottam rá. Azóta megbántam, hogy nem adtam neki (nekünk) egy esélyt. Tudom már késő.
Nyugi, nem foglak többet zaklatni! Csak amikor megláttalak itt, úgy éreztem le kell írnom. Csini vagy ezen a képen.
Értékes nő vagy, és remélem megtalálod aki mellett boldog leszel! (ha már eltoltam, hogy esetleg én lehessek az)

Aláírás

Hirtelen nem is tudtam beazonosítani ki lehet az, majd lassan kibontakozott a dolog, a makettes fiú, ő jelentkezett. Többször átolvastam, meg kell, hogy mondjam tetszett, olyan egyszerű, de őszinte levélnek találtam. Válaszoltam, arra gondoltam ugyanis, hogy egy ilyen levél válaszra érdemes. (meg értékes nőnek nevezett, ez rám is hatással van, igen)

A feministák újraértékelték Jan van Eyck Arnolfini házaspár című festményét és egészen különleges, mondhatni döbbenetes következtetésre jutottak. A kép egy házassági szerződést ábrázol, és már a nők akkor is jelentős gazdasági tényezők voltak. Hm. Az eredeti, torz elképzelés szerint, a kép a házasságkötés pillanatát ábrázolja. Az új következtetések szerint ez teljes marhaság, a levetett papucs bizton mutatja, hogy a férj éppen útnak indul, a házasságkötésen már rég túl kellett esni, hiszen a nő terhes, és van saját Blöki kutyájuk is, mely a hűtlen kezelés antiszimbóluma. A festővel azt a pillanatot kívánták megörökíttetni, amikor a férj rábízza a vagyont a feleségére, amíg úton van legyen, ő a főnök. Feltartott kezével éppen azt mondja, aztán ügyes legyél mókuska. Az asszony lesütött szemmel fogadja a megtiszteltetést, mások szerint arra gondol, hogy azonnal vesz néhány új papucsot meg cipőt. Én már olyant is olvastam, hogy ez az ember nem más, mint Putyin és mégis van időutazás. Lám ilyen érdekes világ a festészet, még visszatérünk erre. Jöjjön, akkor egy tingli tangli...

Én azt tanultam nagyapámtól, aki nagyon bölcs öregember volt (volt fiatal is, csak úgy nem ismertem), hogy a kitartó munka meghozza a gyümölcsét. Ha, nagyon őszinte akarok lenni, ezt a tételt én már láttam meghazudtolva, de alapvetően hiszek az öregnek, mert olyan rendes kis ember volt. Ádáz munkát fektetek én most a férfi keresésbe, nem adom fel, és bizakodom, hogy tényleg lesz itt eredmény. Az ádáz munka abból áll, hogy csevegek csevegek, amennyit az energiám kiad, és megpróbálok randikat összehozni... ismerkedem. 

Vasárnap kora este neki készültem hát a következő randinak. Körvonalazódik néhány szabály ezzel kapcsolatban, aki csak sétálni akar, azt nagyon szomorúan, de elhessegetem, már nem akarok sétálni, nem akarok autózni, bolyongani, uszodába menni, és lepkét gyűjteni sem, elég volt a makettes srác, vele megjártam, inkább kávézom és fizetek. A történet főhősébe pénteken futottam bele, amikor már éppen lemondóan becsukni készültem az oldalt. Azonnal felhívtam a figyelmét, hogy extrém ízlésem van, ezt tanultam itt tőletek, mert metál zenét kedvelek, mire közölte, hogy ő is szereti. Ezen aztán elkezdtünk rendesen beszélgetni, küldött képet is, elment, különben sem akarom, hogy az legyen az egyetlen feltétel, így abban maradtunk, hogy még a hétvégén találkozunk, hátha megvan a megoldás. Csak optimistán.

Végig gondoltam az eredményt, közös téma van, nem borzasztó a kinézete, igaz a családi állapota kicsit zavaros, állítása szerint már nem él együtt a feleségével, de minden délután a kisgyerekeivel van. Ezt majd tisztázom még a találka során. Ez teljesen elégséges alap, ahhoz, hogy találkozzak vele. 

Az első árnyék akkor merült fel, amikor írt, hogy vasárnap találkozzunk az Ázsia Centerben. Nem akarok akadékoskodni, de ki a fene randizik az Ázsia Centerben, nincs egy rendes kávézó, meg messzire kell begyalogolni? Mondom, akkor már miért nem a Pólus, az mégis csak közelebb van. Mire kiderült, hogy ott addig a felesége shoppingol a gyerekekkel, neki meg elintéznivalója van, amúgy is az Ázsiában, gondolta egy füst alatt megoldja. Na szép, mellékesen meg elintéz engem is, míg feleség shoppingol, akivel állítólag nagy ridegségben élnek. Ez az egész kombináció, már előzetesen nagy izgalomba hozott, valahogy vágyom az ilyeneket. Írtam neki, intézd csak ügyeidet, majd akkor keresünk másik időpontot. Már el is képzeltem, ahogy macskanadrágban kényelmesen elterülve csokit zabálok, és megnézek valami idióta filmet. De ragaszkodott. Találkozni kell. Jó, akkor legyen a McDonald's a Pólus előtt. Tömören megírtam, de ez nem ment ilyen flottul, vagy fél órát gondolkodtunk, egyre árnyékosabb lett.

Vár rám a Meki előtt, mondta vidáman. És valóban, ahogy közeledtem az intézmény felé, látom, hogy valaki rejtőzik a fák közt, viszonylag olyan kisebb fák ezek, olyan épphogy fák és így kilógott mögülük. Ez meg ki lehet kérdem én, csak nem? Előbukkant a zöldből a rocker pasi, az én randi-partnerem 10 Cent pólóban, kedves, eredeti jelent volt. Úgy nézett ki, mint a Bronski Beat énekese, nem túl jól. De én esélyt adok a személyiségnek, végül is nem volt még ezzel akkora baj. Mondjuk, ahogy kilesett a fa szára mögül az felejthető lett volna, de hagyjuk.

Kávé, süti, beszélgessünk, mosolyog, rendbe lesz ez - gondoltam. Már mondja is, beszél, beszél, de csak egy dologról: a feleségéről. Volt öt év boldogság, és akkor szült és vége, és elvittem Rómába és le se feküdt velem a feleségem, a feleségem. Mesélt, mesélt, láttam, hogy igen nagy igénye van erre, hogy nem hallgatta meg már rég óta senki, így hát kedvesen figyeltem. Amikor próbáltam néhány erőtlen mondatot magamról is odatuszkolni, elkezdett rángani a szeme. Feladtam ezt az akciót, hallgattam tovább. Kibontakozott hát házassága története, eleinte napokig csak keféltek, de ez az időszak tovaszállt. A feleségét ma már nem érdekli a szex, ezt közölte is vele és pont. Majd felpattantunk, mert hogy mennie kell. Nem mondhatom, hogy átjárt bármilyen öröm is ezzel a találkozóval kapcsolatban, teljesen egyértelmű, hogy szegény ember nem tudja mit szeretne, vacak a házassága, de mit tehetek én ezzel. Nincs itt nekem semmi keresnivalóm. Ajtón kilépve rám nézett, és annyit mondott, hogy neki bejöttem, mi az én véleményem. Mondom nem is tudom, kicsit zavarosnak látszik a háttér, át kell ezt gondolnom, most el is mennék a Pólusba járni egyet.

Rám nézett és széles mosollyal megkérdezte:

S, akkor folytatjuk? Mert már nagyon unom a maszturbálást!

Én ennél egyetlen egy szebb végszót ismerek a világirodalomban, az Ember tragédiáját, mely ezzel az örökzöld felkiáltással végződik: Ember küzdj, és bízva bízzál. Rögtön ez után a fent említett jön, szerintem.

Vasárnap van, ez a hétvége az unalomé, ez már végleg így van, fel is adtam a harcot. Legyen, akkor most unatkozom, nézek ki magamból, ha véletlen eszembe jut valami, akkor elfintorodom és rávágom magamnak, hogy ne már, azt most nem.

Volt egy történetem a tavaszon, egy majdnem happyend, vagy mi, már gázoltam bele a szerelembe, amikor dobtak. Merthogy volt másik. Praktikusabb, megfelelőbb, és így tovább, csak egy darabig párhuzamosan futottunk, aztán én lemaradtam. Mindenki megmondta, amit meg kellett mondania, ahogy az már lenni szokott, az emberek mások történeteiben olyan szeretettel merülnek el, és azonnal látják az összefüggéseket, vagy a közhelyeket. Vagy csak úgy érzik meg vannak szólítva és valamit hozzá kell fűzniük, lehetőleg valami olyat, amit aztán virágokkal és lepkékkel, vagy gömbölyded Buddha szoborral posztolni lehet a fészbukon. Tudom, mindenki maga kovácsolja a sorsát és maga hívta a bajt, meg lehetne okosabb, az éveire való tekintettel, meg még mondhatnék ezer baromságot. Lényegében hagytam magam sodorni az élettel, ez történt, az élet meg elém szállított egy férfit, hogy úgy mondjam tálcán felkínálta, mint tárlatmegnyitón az ingyen pogit, és én levettem, elvettem. Bizonyos perspektívából tekintve persze nem kellett volna, ha elmegyek mellette szegényebb lettem volna? Igen, mérhetetlenül. 

Azonban sajnos, valahogy túl jóra sikeredett ez a sztori, túl kompatibilis volt. Szokták tőlem kérdezni különböző virtuális oldalakon, hogy osztán milyen férfit keresel. Ennél hülyébb kérdést nehezen lehetne kitalálni, persze kényszeredett helyzetében az ember azzal él, amit elsőre eléje sodor az agya. Hirtelen azonban megkaptam azt a férfit, melyet próbálgattam körbeírogatni, felvázolgatni. Mégpedig úgy kaptam meg, hogy semmit nem tettem, egyszerűen  mögém állt az élet során egy esemény alkalmával és, ahogy így álltunk valahogy feltűntem neki és késztetést érzett, hogy valamit beszéljen nekem. Ebből aztán nagyon sok minden lett. Nagyon sajnálatos, bizony az, mert az ember egy darabig nem is hisz az érzékszerveinek, arra gondol, valami kibaszott álomban van, vagymi. Főleg az ilyen megviselt emberek mint én, ezer védőruházat, gázálarc és mi egyéb, amit az élet rám erőltetett, hogy valahogy kivédjem a sok sótlan odacsapást, és mindezeken keresztül kell akkor a napsugárnak áttörnie. Nem egyszerű, kurvára nem. Másfelől oda vetődik melléd egy intelligens, szépséges ember, érdeklődik irántad, megölel, erre elő kéne adni a Vesta szűz harcát az örök érintetlenségért?! Nyilván. Egyre próbálsz vergődni, keresni a csavart, hol van elrejtve, engem több fasz nem ver át, nem elmélyedni, nem akarni, de húz magával, mint valami mágneses pólus. És látod, hogy a kurvaéletbe létezik, létezik olyan ember, akit keresel, kerestél, akartál, vágytál. Az élet aztán nagy móka mester, cukimanó, persze hátbabasz egy lapáttal, ne szédülj el te nő. Ebből a megfontolásból ezt a tökéletes palit úgy küldte el, hogy kb. 20 évvel legyen fiatalabb. Csak gratulálni tudok az égi rendezőnek, ilyen finom kibaszások hol vannak? Még a brazil sorozatokban sem.

A képbe beívelt egy úgymond, korban hozzáillő, akivel már kerülgették egymást egy bizonyos ideje, csak valami nem állt össze, valami hiányzott, mit tudom én a forgatókönyvet, ebbe a szünetbe estem én bele, vagy mi a feneség. Pár hónap elteltével aztán meglett a hiányzó láncszem, hogy aztán úgy döntsenek, hogy izé. Megviselt a dolog, mert tükröt tartott elém, mert megalázottnak éreztem magam, mert pont azzal szembesített, amin nem tudok változtatni. Nyolc napon túl gyógyuló sebeket okozott. Aztán úgy utólag persze köpködtem magam, hogy de miért vagy ilyen gyámoltalan, miért másztál bele, mégis mire számítottál. Ez az. A környezettől is megkaptam, hije huja, biológiailag értelmetlen, a fiad lehetne, törpülj el a föld színén, te szexmániás állat. Mit akartál, tede? He? No tényleg...

Most aztán törölt a fészbuk barátai közül is. Elnézést kért, asszonta, hogy tiszta fejjel tudjon nekivágni valaminek, ezért kellett engem törölni az ismerősök közül. Mivan? Zavartam a tiszta fejét? Ezzel megest felidézte a nyomorult repedéseimet, a kétségeimet önön épeszűségem felett. Meg a szépséges, gyönyörű pillanatokat. Persze tudom itt is megaszondták, hogy nekem kellett volna azonnal, és rögön, és habozás nélkül, mert a méltóságom, meg az erős nő imidzsem és így tovább. Leszarom, egyszerűen jó volt látni néha.

Jó volt ez a kis játszma, végig pásztázva érdektelen szerelmi életemet, búval bélelt házasságaimat, akár feltehetném a kérdést, hogy ki a fasznak érdekes még velem szórakozni? Rongybabát rugdalni? Ha, abból a felvetésből indulunk ki, hogy az élet egy hullámvölgyekkel és emelkedőkkel tarkított random görbe, akkor hogy lehet, hogy én mindig padlón futok, nekem mikor jön el az a kurva emelkedő? Múmia koromba? Ejha. Én nyerem meg a Krisztával és Andival lefolytatott járókeretes küzdelmet Geri bácsiért és én készíthetem majd neki az utolsó pépes vacsorát? Minden bizonnyal! Kellemes rántott húst mindenkinek?

Az élet hömpölyög tovább. Már megint oszlásnak indult a lelkem. Vannak ilyen hormonális ingadozásaim is ráadásként, próbálkozik a banyamodul? Sötétnek látom a jövőt, próbálok rettegni ezektől a migránsoktól is, hogy tegyek valamit a hazáért, de valahogy ez sem ösztökél. Időnként lefulladok, bőgnék meg ilyenek. Nem jó, nagyon nem. Eddig még sikerült ezeken túlevickélni, de tudjuk, hogy az élet véges. Ellensúlyozásként voltam Paddy and the Rats koncerten, az legalább életvidám volt.

Újabb, kellemes, megbeszélős találkozáson vettem részt, ezt felületesen randi névvel illetik a kívülállók. Mi motivál még mindig? Valamilyen életet kellene élni a férfiakkal, én legalábbis szeretnék. Azonban leginkább a lelki élet sikerül. Valahogy ez van. Megbékélek én ezzel. Azért időnként elkap egy-egy megérzés, emlék, az élet mazsolái. Ezt a társkeresős dolgot erősen összekeverik az emberek, vagy kuplerájnak, vagy pszichológia magánrendelésnek nézik. Nekem igen gyakran az utóbbi jut, mondjuk az előbbinek sem nem annyira örülnék. Egy egyszerű, randiszerű randit szívesen bevállalnék már, mert fáradok erősen.

Új történet: Egy kávézóban találkoztunk, egész kellemes délután volt. A nap aranylón sütött az aszfaltra, legyek már alig voltak. Az emberek laza cuccokban sétáltak, volt aki mobilozott, mások ásítoztak. Távolban egy villamos csörömpölt. A kétfarkú kutyapárt aktivistái vidáman ragasztgattak egy kétes felületre. A férfi pontosan érkezett. Kellemes, barna színvilágú ember, napszemüvegben. Elfogadható volt teljesen. Elterült a széken, mint a pamlagon, láttam, hogy azonnal a szívébe zárt, és ettől rögtön meg is könnyebbültem. Kicsinyke idő múltán már tudtam, hogy életének van egy nagy buktatója, amitől az megromlott örökre, zsákutcában tanyázik és így tovább. Merthogy összezavarodott teljesen, sőt vakvágányra futott (ilyet kerestem, de istenbizony) Minden további erőfeszítés nélkül hozzájutottam Lajos életének titkához, rejtett mélységéhez.  11 év korkülönbség van/volt a szülei között! Ez mérgezi az ő életét is. Apukája 20 éves volt, amikor a 31 éves anyukája magához ragadta a gyanútlan férfit és magáévá tette. Hamarosan megszületett ő, és ezzel megpecsételődött a család sorsa. Lett még sajnos egy öccse is. Na, most ezt képzeljem el, ott van az apja ötvenkilenc éves, a felesége meg 70 éves. Mit szólok ehhez. Sokat szóltam én ehhez. Úgy pislogtam okosan.

Némi szünet után megkérdeztem: ezért keresel te is idősebb nőt, hogy valahogy átéld apád borzalmait? ... Ja, ja nem és bájosan visszanézett, olyan kérdő tekintettel, fel sem figyelt a párhuzamra. Egy ilyen beszélgetésből lesznek aztán később a nagy szerelmek ugye? úgy értem sokkal később, vagy mi. Lajossal tehát végtelen romantikus hangulatba ringattam magam. A továbbiakban még kiderült, hogy most az anyukája már vele él, mert az apukája veri az anyukáját, és az anyukája meg már kicsit emlékezetkihagyásos. Szomorú történet, meghallgattam. Kifizettem a kávémat és a közeli parkban egy padra lezökkenve metál zenét hallgattam a telefonomról, biztos ami biztos.

Ma reggel az egyik kolléga sétált oda hozzám egy cetlivel, az orrom alá tolta, ez állt rajta: TECCEL. Hurrá, láttad az igazából szerelmet, és most így próbálsz elkápráztatni vagy mi van? Ezt találta az asztalán mondja és kérdi nem én tettem-e oda... Én? így, hogy teccel? Szevasz Sherlock, szeretted volna mi.... 

Most olvastam, hogy Japánban már gyakorlatilag mindenki szűz, asszem bizonyos formában, már japán vagyok.